Konstatálnia kellett a társaságnak, hogy ez a majális egy picit elveszítette azt a régi varázsát, amelyet tinédzserkorunkban annyira szerettünk.
A haverom szerint akkor halt meg a munka ünnepe iránt érzett szimpátiánk, amikor dolgozni kezdtünk.
Ebben pedig van valami.
No, nem arról van szó, hogy nem tudtuk így is élvezni a „kirándulást” (egy udvarban, a székvárosi betondzsungel kellős közepén), mégis valahol látszott rajtunk hogy „tiszteletköröket futunk”.
Volt aki ezt pont azzal magyarázta, hogy nem mentünk ki a városból. Egyesek erősködtek, nincs még késő, nézzünk szét a város körül, ám azt is be kellett vallani, hogy volt valami nagyon nyugtató abban, hogy végre az utcákban is csend van. Elhallgatott a véget nem érő autórobaj, elcsendesedtek a hangoskodó középiskolások, még a telefonáló-morgó üzletemberek is eltűntek.
Ha jobban belegondolok, így mindent összegezve, nem is volt annyira rossz.
