Gyermek- és ifjúkorom egyik emléke, hogy vasárnap, a nélkülözhetetlen szolgálatok ügyeletesei kivételével, Újvidéken senki sem dolgozott. Zárva volt minden intézmény, bolt, a kocsmák és vendéglők zöme – például a híres Dominó is – s amikor ebéd után a szerkesztőségbe igyekeztem, hogy elkészítsük a Sportvilágot, némi túlzással élve, akár az út közepén és mehettem volna, annyira gyér volt a közlekedés, és kihaltak az utcák.
A 90-es évektől azután minden megváltozott, a világjárvány még inkább megkeverte a lapokat. Mondjuk, a vendéglátó iparban annyi volt a zárás, hogy erősen megszaporodtak a vasárnapok. Volt is panasz, sírás és rívás...
S amikor jött a részleges nyitás, azt hihettük, hogy minden percet kihasználnak a munkára, és a szép tavaszi időben a kerthelyiségek is csak éjszakára zárnak. A vallás viszont erősebbnek bizonyult a járványnál is. Ortodox húsvét nagyszombatján, mivel mi is elszoktunk a kimenőktől, feleségemmel a kínálat alapján kiválasztottunk négy vendéglőt, ahol régen jártunk. Hébe-hóba megengedheti magának a nyugdíjas is.
Odatelefonáltunk sorjában, és talán mondanom sem kell, egy sem tartott nyitva. Ha úgy adódik a helyzet, majd kezdik elölről a panaszkodást, hogy a járvánnyal kapcsolatos rendelkezésekkel tönkre akarják tenni őket.
