Több méteres sor kígyózott reggel a bank előtt. Szerencsémre, a telefonon megbeszélt időpont hatott, és a portás bólintott a maszk alatt, bemehetek soron kívül. A lépcsőkön túli fogadtatás már kicsit sem volt kellemesen meglepő. Öt perccel a kitűzött időpont előtt érkeztem, ezért végigsétáltam a fehér, hűvös folyosón, ami szinte kongott az ürességtől. Majd visszatértem a kijelölt iroda elé és türelmesen várakoztam, mire egy fehér inges középkorú hölgy – idegenül hangzó, de mégis oly sokszor hallott – határozott hangon kissé rám ripakodott. Miért sétálgatok, ha ő már itt vár rám? Cseppet sem tetszett a stílusa és a kérdését sem találtam helyénvalónak, de mégis sikerült gyorsan könnyedebbre és egyben professzionálisabbra váltani a helyzetet. Egy sebesen és szinte utasítóan kimondott ,,izvolite” után előadtam röviden a kérésemet. Sok kérdés is motoszkált a fejemben a kölcsönök, különféle hitelek, banki tranzakciók kapcsán, de úgy láttam, mindennek még nem jött el az ideje. Hiába kérdeznék, a banki alkalmazott éppen elfordítja a fejét, sokat és gyorsan kattog műkörmeivel a billentyűzeten. Mondván, várjak kicsit, kinyomtatja a szükséges dokumentumokat. Rendben, mondtam, és kinéztem az ablakon a déli napsütésben várakozó emberekre.
Papírsusogás és igenek meg legfőképpen nemek közepette szembesülhettem a ténnyel, amellyel eddig is tisztában voltam, ezúttal azonban hús-vér valójában érkezett az üzenet a fehér inges felől – kis fizetéssel, kis hal vagyok egy bálna hasában, a bank hűvös óceánjában.
