Lenyűgözőnek tartom annak tényét, hogy ma is küld a Földre jeleket az az 1977-ben felröpített űrszonda, melyet Voyager–1 névre kereszteltek, s melynek köszönhetően közeli képeket kapott az emberiség a Jupiterről, a Szaturnuszról és ezek holdjairól. A kísérlet azonban nem ért véget ezeknek a „teendőknek” az elvégzésével, a mai napig utazik a szonda, és bizonyos információkkal szolgál a tudósoknak. Néhány nappal ezelőtt éppen arról szóltak a híradások, hogy a Voyager–1, a legtávolabbra jutott emberi világűri eszközként, úgynevezett plazmazümmögést észlelt.
Hogy ez mit jelent, ahhoz azt is tudni kell, hol jár éppen ez az űrszekér. A tudósok megállapították, hogy a Naprendszerünket elhagyta, annak külső határvidékén száguld tovább több mint 60 ezer kilométeres óránkénti sebességgel, ezt a „vidéket” nevezik a csillagászok stagnálási zónának. A csillagközi térben teljesen normális jelenségnek számítanak ezek a plazmahullámok, melyek a tudósok számára további fontos információkat jelenthetnek.
Hogy eljut-e a Voyager–1 távoli galaxisokba is? Bizonyára, erről azonban mi már semmit sem fogunk a legnagyobb valószínűség szerint tudni. Még 300 év kell ahhoz ugyanis hogy az Oort-felhő belsejében találja magát, s mintegy 30 ezer év, hogy „kievickéljen” onnan. Sajnos, műszerei nem lehetnek olyan modernek, hogy az emberiség fenntartsa vele a kapcsolatot. A NASA becslése szerint 300 ezer év múlva jut el a legközelebbi csillagrendszerbe.
Mást nem tehetünk, minthogy jó utat kívánunk az űrszondának, mely számos információt is tartalmaz az emberiségről, arról, hol helyezkedik (vagy a távoli jövőbe tekintve: helyezkedett) el a Föld nevű bolygó.
