Vannak olyan dolgok, amelyeket az ember egyszerűen soha sem lesz képes teljes mértékben elfogadni. Én így vagyok a panelben a szomszédokkal.
Ne tessék félreérteni, nem vagyok az a szocializálatlan bunkó, aki nem tudja megérteni, hogy éjfélkor tör rá az újszülöttre a sírógörcs, meg azt is meg tudom érteni, ha hétfőn fél hétkor a konyha renoválásával kell kezdeni a napot. Azt is meg tudom érteni, ha valaki nagy testű kutyát tart a negyven négyzetméteres lakásban, meg még azt is, amikor az idős, nagyothalló házaspár olyan hangosan nézi a tévét, hogy úgy érzem, engem vallatnak a vasárnapi vitaműsorban.
Ez mind mehet. Ott húzom meg a vonalat, amikor az internetes Viber-csoportot vasárnap délben lepik meg üzenetekkel, miközben én családi ebéden vagyok. Persze, ezt nem tudhatják, viszont nem tudom megérteni, hogy miért kell ezen a napon is belemászni a másik intim szférájába, pláne csak azért, mert az egyik problémás lakónak nincs szüksége új postaládára, meg a paneltanácsra sem, mert „biztos csak zsebre teszik a pénzt” mert ő bezzeg nem látott semmi fejlődést sem az elmúlt pár hónapban.
Nem is mászok jobban bele a dologba, mivel már megint gyöngyözik rajtam a veríték…
