Kedves tanárom mesélte egyszer, hogy kiskorában gyakran átment a szomszédba az idős, gyermektelen házaspárhoz. Összevágta a fát, bevásárolt a boltban, kiváltotta az orvosságot, és sokat beszélgetett az öregekkel. Nem esett nehezére, dolgos, sokgyerekes családban élt, azt látta, azt tanulta a szüleitől, hogy odafigyelő legyen mások iránt. Ami miatt azonban egyre kínosabbá váltak a látogatások, az a rumbakocka volt. Ugyanis a néni minden alkalommal a kezébe nyomott egy nápolyiszeletet azzal az utasítással, hogy: Itt edd meg! Ő néha szerette volna megosztani a testvéreivel, vagy adni belőle egy falatot az édesanyjának. A néni azonban hajthatatlan volt, őelőtte kellett megenni. A lassan megfogalmazódott miértre egy rövid mondat volt a válasz: Jobb adni, mint kapni! Kedves tanáromat ez a mondat elkísérte egész életében. Időről időre újabb felismeréseket hozott számára. Egész estét betöltő mese lehetne, hogy miben, mikor, hogyan mélyültek el benne ezek a felismerések, hogy mi mindent hozott ki belőle ez a rövid, eredetileg Jézustól származó kis mondat. Számára mégis a legnagyobb tanulság, hogy meg kell tanulnunk adni, és meg kell tanulnunk kapni. Mert aki igazán jól ad, az nem köti meg a másik kezét. Aki pedig jól tud kapni, az talán elfogadni és kérni is fog tudni, ha a szükség úgy kívánja. Például mások érdekében.
