Van a világegyetem legvégén egy fal. Messze-messze tőlünk. Távolabb, mint azt a legnagyobb tudósok feltételeznék, távolabb, mint a tőlünk legtávolabb eső galaxis, távolabb, mint azt bárki is el tudná képzelni. Ott már nincsenek bolygók, csillagok, nincsenek kozmikus ködök, kisebb-nagyobb aszteroidák, semmiféle repülő kő, jég, égi törmelék. És ott, ahol ez a fal húzódik, már fény sincs, csak teljes sötétség. Egyetlen szikra sem világítja meg ezt a részét a létező világnak. Ha lenne fény ezen a soha fel nem fedezett vidéken, látható lenne a soha arra nem járó nézelődőnek, hogy a fal szép, vörösespiros téglákból épült. Közte jól kivehető a szürkésfehér kötőanyag, de vakolat nincs a falon. Aki arra járna, ha járhatna, jobbra, balra, felfelé és lefelé tekintve is csak a végtelen falat láthatná, és ettől mély, bizsergető megnyugvás, béke és biztonság érzete áramlana szét ereiben, teljes testében, lelkében, elméjében. Semmiféle kétely nem tudna behatolni ebbe a tökéletesen lezárt és befejezett, pompás harmóniába.
De mi van a fal mögött?
