A Monarchia 1852-es népszámlálása szerint Zombor városának 22 363, Újvidéknek 19 000, míg Belgrádnak mindössze a 18 860 lakosa volt. Ezen az arányon aztán a történelem ismeretes okból igazított.
Az 1852. esztendő nem bővelkedett világeseményekben, a legfontosabb talán, hogy ekkor vált Franciaország császárává III. Napóleon. Ekkor jelent meg a Tamás bátya kunyhója könyv alakban.
Ebben az évben született meg Arany János: Nagyidai cigányok című hőskölteménye. Semmi rendkívüli.
A 2011-es népszámlálási adatok szerint Újvidék lakossága 333 ezer fő fölé emelkedett, ami nem a természetes szaporulat, hanem a lakosság migrációjának következménye. Legtöbben a Vajdaságból, majd Boszniából és Közép-Szerbiából költöztek a tartományi székvárosba. Sokat nyomott a latban, hogy a város adminisztratív központként működik.
Belgrádból főváros lett. Lakossága már 2002-ben jócskán meghaladta a másfél milliót, ettől újabb statisztikai adat nem áll rendelkezésre. Az meg köztudott, hogy Szerbia fővárosa hatalmi, gazdasági, ipari, közigazgatási, kulturális központ, idegenforgalmi útiránynak számít a bel- és külföldi látogatók számára egyaránt.
A három város közül Zombor már 1802-től fogva megyeszékhelynek számított. Aztán kikopott a köztudatból, a messze földön híres gimnáziuma sokáig őrizte reputációját, ma is kiválóan teljesítenek a diákjai. Nagyhírű a múzeuma, a színháza, a művelődési intézmények sora, csak éppen a népesség hiányzik. 2011-re 50 000 alá csökkent a lakosság lélekszáma, a magyarok, horvátok és bunyevácok részvételi aránya szinte említésre se méltó.
Nem szükséges ahhoz szociológiai végzettség, hogy megértsük, a folyamatos megvonások, a kényszermigrációk évszázados hagyományokat tesznek tönkre.
