Késik a taxi. Egyre kellemetlenebbek az esőcseppek. Egy fehér autó kanyarodik az épület mellé, majd tolat néhány métert, megfordul, és elmegy. A várva várt taxi. Egy perc múlva ismét feltűnik. A bosszankodást későbbre hagyva, utánaeredek az esőben.
Elnézések garmadája és egy középkorú sofőr fogad a járműben. Új még ebben a munkában, bizonytalan volt a megadott cím pontosságában – szabadkozik a túlzás határait súrolva. Hogy fokozza a helyzet groteszk jellegét, hozzáteszi azt is, hogy éppen hazafelé indult már, amikor a fuvart fogadta. Szóval, már otthon lenne, ha én nem hívok taxit…
Ekkor már sejtettem, hogy hosszú és tartalmas lesz az út. Olyan érzésem volt, mintha egy kandi kamera bújt volna meg a helyzet és a szavai sorában – vagy legalábbis valahová az autó ülésterében. Különösen akkor estem gondolkodóba, amikor segítségemet kérte, magyarázzam el, miként jutunk el az általam megadott címre. Ekkor valóban körbenéztem a járműben, akad-e még esetleg más furcsaság a sofőrön kívül. Majd összeszedve maradék türelmemet, szelíd rosszalás és mosolyszerűség kíséretében elkalauzoltam a sofőrt a város utcáin. S mikor már azt gondolnánk, ezt a helyzetet fokozni nem lehet, a sofőr bejelentette, várjak, mert még tankolnia is kell a kocsiba…
