Végre itt a nyár, okkal lehet panaszkodni az elviselhetetlen melegre. Nekem is kedvem támad hozzá, főleg reggelente, amikor a fojtó hőségben próbálom lavírozni az egyik kezemben a forró kávét, a másikban pedig a telefonom, amelyen a kötelező munkahelyi tiszteletköreim futom.
Az itthoni munkának talán az az egyetlen előnye, hogy nem osztjuk senkivel sem a klímát.
Emlékszem, a nyári kánikulában, egy megveszett betonépületben vitatkozik húsz ember arról, hogy kinek mennyire fáj a feje a hidegebb levegőtől, a működésben lévő klímától…
Mindeközben persze, mindenkiről csöpög a víz…
Ez még mindig maga a földi paradicsom, ahhoz képest, amin azok mennek keresztül, akiknek a napon kell dolgozniuk.
Nem irigylem ilyenkor a falusi ismerősöket, akik egyre-másra küldik a képeket a nyári munkálatokról, meg az ötven fokos forróságokról a traktorkabinban.
Ahhoz már tényleg lélekjelenlét kell.
Ez van. Most a meleg miatt panaszkodunk, fél év múlva a hideggel lesz bajunk.
Én is öregszem, azért is írok ilyesmiről.
