Majd’ leugrottam a kerékpárról, amikor a minap egy asszony még a járdáról jól rám ordított, el ne üssem, mert ő itt és most át fog előttem menni. Néztem is nagyot, rettenetesen furcsa volt a helyzet, igyekezett ugyanis, hogy ott keljen át az úttesten, ahol se jelzőlámpa, se anélküli zebra nincs, s ehhez tényleg át kellett mennie a bicikliúton is. De ma sem értem, ha már az illegálisban akart kalandozni egyet – valamennyien megtettünk már ilyesmit az út rövidítése végett – miért nem ment át egyszerűen azután, hogy továbbhaladok, engem már igazán megvárhatott volna. Néztem, hogy esetleg vannak-e mozgásproblémái, ezért jött-e a figyelmeztetés, vagy simán azt képzelte, övé a „bulevár” és ott járkál, ahol akar. Az utóbbi bizonyult helyes gondolatnak.
Az jutott utána eszembe, milyen jó, hogy ezt nem az autósokkal műveli, az úttestre kiugorva egy kocsi elé ugyanis nem sokat segítene egy „El ne üss!” felkiáltás, főleg, hogy nem is hallatszik be a kocsiba, meg nem is lenne ideje elkurjantani magát. Valamit viszont megtanultam: ha ott akarunk átkelni az úttesten, ahol nem lehet, teljesen szükségtelenül kezdjünk el ordibálni a körülöttünk lévő gyalogosokra és biciklisekre, biztosan azonnal elengednek, úgy meg lesznek lepődve gondolataikból feleszmélve.
