Halaszthatatlan ügyintézés miatt egy nap a megszokottnál jóval korábban keltem, s gondoltam, ha már félúton járok, meg hogy sétálni úgyis mennék, nem várom ki a határidő utolsó napját, és kifizetem a villanyszámlát is. Nem lepett meg, hogy a 70 évemmel is a fiatalabbak közé tartozva álltam be a sorba, amely, tekintettel a már tűzó napra, nem az épület mellett kígyózott, hanem vagy 20 méterrel távolabb, szabályos sornak nem nevezhetően, a kerékpárút melletti fák árnyékában.
Megszokott már, hogy a tolóablakoknál fiatalokat csak nagyon ritkán látni. Nemcsak mert dolgoznak, hanem nincs hozzá türelmük. A kávézó teraszán órák hosszán át képesek a semmibe bámulva ülni, 10-15 perc sorbanállás viszont túl sok, inkább fizetnek valahol nem is kis illetéket.
A sor szép tempóban haladt, a velünk egy idős, és nyugdíjpótlásért dolgozó biztonsági őr hármasával szólította a várakozókat. Egyszer csak a járdán megállt egy 19-20 éves fiatalember, és odakérdezett: Mindannyian az áramszámla befizetésére várnak? Mondtuk, hogy igen, és 15 perc alatt biztosan sorra kerül.
Mi? 15 perc? Ugyan már! – mondta és sarkon fordult. Ismétlem, a fiataloknak negyed órányi türelmük sincs.
