Mostanában egyre többet futok rá a „burnout”, vagyis a kiégés kifejezésre az interneten, amikor a népszerű pszichológiáról és a mentális egészségről olvasok.
„Éhes disznó makkal álmodik” – emlékeztetem magam ilyenkor a mondásra, mert ebben az esetben szinte azonnal azonosulni tudok a problémával.
A munkahelyi burnout az, amely a generációm, vagyis az Y generáció egyik legnagyobb problémája.
A baby boomerek erre általában rávágják, hogy ez azért van, mert elkényeztettek bennünket a szüleink, ezért nem tanultuk meg idejében a kutyafittyet, a nyámnyila hozzáállásunkon pedig gyorsan változtatnunk kell. Ebben is van valami – igazság is, meg egy hatalmas öngól is, hiszen a legtöbb millenniálisnak éppen hogy baby boomer az apja és az anyja…
Generációcsatát félretéve, csakugyan kézzel fogható jelenség a kiégés. Abban is van valami, hogy a ránk nehezedő kötelezettségekkel nehezebben birkózunk meg mint ahogyan kéne, nagyobb aljat vetve a dolgoknak mint amekkorát azok megérdemelnének.
Ugyanakkor abban is van valami, hogy ha az ember idejében felismeri e jelenség tüneteit, idejében orvosolhatja, mielőtt tönkretenné az idegeit a mindennapi kötelezettségek miatt.
Jó, hogy megtanulunk magunkra figyelni, legyen az bármennyire is nyámnyila dolog.
Mert ugye, szüleink farkasordító hidegben jártak minden nap az iskolába, ha kellett, lábbeli nélkül.
Mert ugye, minden szülőnek van nagyszülőnek van egy ilyen sztorija is.
