Jön helyünkbe Afrika, égen-földön: időnként a sivatagi homok, a hajók ingáznak, eső híján a trópusi hőség. Liheg, piheg az ember, lassacskán (vagy nagyon gyorsan) a légkondicionálók teszik próbára az áramszolgáltatót, nem pedig a téli hideg.
A növények élete sem leányálom. Már a gyomoké sem, pedig ők az erősebbek, életképesebbek. A kultúrnövények némelyikét nemhogy megtizedelte, hanem megfelezte a hőség. A haszontalannak vélt gazoknak fejlettebb az életösztönük. Egyszer azt hisszük, hogy végre a kövér porcsint kiirtották a napsugarak, a következő évben meg uralkodóvá válik a kertben. Miként más alkalommal a tyúkhúr teszi ezt. A gyermekláncfű minden tavasszal megmutatja magát, csupán a mennyisége változó. A nagyanyó egykor teának gyűjtött mezei katángja pedig holtaiból látszik föltámadónak. Lám, mit tesz egy-két fűkaszálás elmaradása: a fű pusztulni látszik, a katáng életre kel. Csupán egy kiadós égi áldás kell hozzá, hogy azonnal jóra forduljon a természet világa: minden zöldre vált, a vízi muhar is tobzódik, a zöld pedig mindent betakar, mintha mi sem történt volna, csupán egy kis közjáték.
Különben pedig gaz és haszonnövény csak emberi mértékkel létezik, a fölsoroltak szinte mindegyike fogyasztható, tehát még a besorolás is téves. Fölforgatni egyik sem akarja a világot, hanem élni. Csak az ember tűnik döntésképtelennek.
