Végre, a tél is megérkezett. Az igazat megvallva, amióta városi gyerek lettem, annyira nem ugrálok a hóért, amely belepi a lyukacsos járdákat, majd szépen lassan a februári fagyokkal rá is fagy az aszfaltra, még jobban lebénítva az amúgy is lassú és stresszes(!) városi gyalogosforgalmat.
Nem szerettem a havat, a székvárosban sohasem, mert a legtöbben ilyenkor bicikli helyett kocsiba ülnek. A hol olvadozó, hol fagyos hóban pedig szlalomozni kell az útszélére, útra, járda szélére, járdára parkolt autók között, amelyek gazdái többször hánynak fittyet a közlekedési és a parkolási szabályokra, mint ahányszor betartják azokat.
Viszont, az idén mégis picit minden más.
Egy stresszes, meglehetősen szomorú év után, végre szinte áldás volt hallani, ahogy a kisgyerekek a szüleikkel együtt játszanak kint az épületeket körülvevő (fehér?) zöldövezetben.
Ne tessék félreérteni, nem tapadtam az ablakhoz a meghatódottságtól, amikor 20 percen keresztül, levegővétel nélkül bömbölt az egyik gyerek, mert nem kapja el a szánkót, viszont megint jó volt hallani és látni az igazi életet az utcákon.
Remélem, ettől már csak jobb lesz.
