Udvarunkba tévedt egy kutya. Farkát csóválva jött felém, körül ugrált, végül az ölembe is bele akart ülni. Nagytermetű, fiatal kutya volt. Megsajnáltam, adtam neki enni. A saját két kutyám szalámijából. Aminek ők nem örültek, egyikük nemtetszését morgással fejezte ki, sőt vakkantott is a kicsire. Rászóltam, mire megsértődött és elvonult.
Ha már nem lett volna kutyánk, ezt a jövevényt biztosan megtartottam volna, annyira megkedveltem. Hihetetlen, ahogy pillanatok alatt az ember bőre alá tudott mászni, pedig biztosan nagyon haragudott az emberekre, ugyanis ők csapták ki ebbe a hidegbe. De a kutya gyorsan megbocsájt.
Mivel megtartani nem akartuk, Csilla egy akciót indított a közösségi oldalakon. Azonnal csaknem százan jelentkeztek, közöttük azok is, akik tudni vélték, hogy ki a kutya gazdája. Három nap kellett, mire végül egy házaspár eljött érte. A fotóról saját, elszökött – az ünnepek alatt robbantgatott petárdák miatt – kutyájukat vélték felismerni. Mégsem ő volt, de magukkal vitték.
Egy ideig emlékezni fogunk rá, és szidjuk is, amikor majd annyi erőt gyűjtünk össze, hogy nekilássunk annak a cirkusznak az eltakarításához, amelyet a kis betolakodó a gangon és a pincében – ahova éjjelre bezártam – csinált.
