Biztos vagyok benne, hogy nincs a világon élő ember, akinek nem a könyökén jön már ki a pandémia okozta mindenfajta hülyeség. Nem megyek most bele a járvány okozta szociális, lélektani, vagy gazdasági kérdésekbe, de érdekes, hogy a sport körül mennyire akarják a visszatérést a régi kerékvágásba, s mennyire nem sikerül nekik.
Nem mondok újat, amikor emlékeztetem az olvasókat, a nagy felhajtás tulajdonképpen a pénz körül forog, s rossz látni, hogy mennyire kínlódnak a japánok az idénre halasztott olimpia körül: egyes felmérések szerint a szervezési költségek már jóval 20 milliárd dollár felett járnak, s hát mentenék a menthetőt.
Csakhogy: a japán lakosság jelentős része az idén sem akarna olimpiát, s óriási kérdőjelek vannak azzal kapcsolatban, vajon a több tízezer sportolót, edzőt, orvost, gyúrót, és a nemzeti küldöttségek számos más tagját hogyan utaztatják majd, miként oldanák meg a biztonságos olimpiai falut, a sporteseményekre mehetnek-e nézők, külföldiek beutazhatnak-e majd a felkelő nap országába, s ezek csak azok a kérdések, melyeket egy laikus is pillanatok alatt feltehet az ötkarikással kapcsolatban.
Tegnap már odáig mentek a vélemények, hogy az ENSZ véleményét is ki kellene kérni (?), de a következő időszakban lesznek még blődségek bőven, ám egy valamit ne tévesszünk szem elől: a pénz beszél, a kutya meg ugat, így tehát bizonyos összeget rátennék arra, hogy mégis lesz olimpia. Olyan amilyen, csak a szponzori szerződések valamelyest enyhítsék a játékok szervezésével kapcsolatos anyagi krachot.
