Fontos, hogy az ember gondoljon a jövőre, legyen jövőképe. Enélkül céltalanul sodródik, másokra bízva a saját életéről szóló döntéseket. Számomra egy-két évre előre tervezni nem okoz gondot, sőt 4-5 éves elképzeléseim is vannak. De 10-15 évre előre tervezni, az már kihívást jelent, hiszen világunk rohamosan változik. Jó példa erre a múlt év vírusjárványa és az ezzel kapcsolatos agymenés.
A közelmúltban készítettem egy riportot egy kis falu pékmesterével. Az apropó az volt, hogy több településen is nyitottak boltot, ahol a termékeiket árusítják. Természetesen rákérdeztem, hogy mennyivel több kenyeret kell így elkészíteniük? Kiderült, hogy míg egy helyen árusítottak, addig 250 kenyeret sütöttek, most viszont 800-ra növekedett a termelés. Erre elismerően szóltam, de a pékmester szomorkás mosollyal megjegyezte, hogy a ’90-es években, amikor megnyílt a pékségük, akkor 2500 kenyeret sütöttek és mindet helyben adták el. Ez azt jelenti, hogy 25 év alatt tizedére csökkent a kereslet a kenyér iránt. Őszintén szólva, nem hiszem, hogy a vajdasági ember kevesebb kenyeret enne, vagy radikális étrendváltozáson esett volna át. Ez az adat egy dolgot mutat, hogy mennyivel vagyunk kevesebben. És ami igazán rémisztő, hogy a csökkenés mértéke nem mutat változást.
Mindennek tükrében nem tudok, és nem is igazán merek 10 évre előre tervezni. Csak remélni merem, hogy a kenyéreladás lassan ismét növekedni kezd.
