Falunkban, amikor az albán Csocsáj Miftár (így fonetikusan, mert albánul nem tudnám leírni) pék vette át az előző mestertől a település központjában található (volt) pékséget, a felesége és a két fia is vele tartott. A tiszta magyar környezetben a 4-5 éves nebulók, az idősebb Szenkó és az egy-két évvel fiatalabb Ninkó, egykettőre elsajátították a magyar nyelvet. A többi kölyökkel való játék közben nemcsak az utca pora, hanem a környezet nyelve is rájuk ragadt. Csakhamar perfekt beszéltek magyarul. Néhány év elmúltával elérkezett az iskolába indulás ideje. A pékpapa és a pékmama úgy vélték, a leghelyesebb az lesz, ha a közeli Zentán szerb osztályba íratják a Szenkót, ha nincs albán tagozat, akkor már inkább államnyelven tanuljon a gyerek. A kis albán elsős azonban sehogyan sem találta fel magát a szerb tagozaton, panaszkodott is az anyjának, hogy abban az osztályban egytől egyig mindenki szerb, csak egyedül ő a magyar.
