A szépségélmény közvetítési módja kultúrhagyományba ágyazott eltérést tükröz. A keleti művész rejtjelezve próbálja megosztani az esztétikumot, a nyugati pedig fölidézni szeretné azt a befogadóban.
A nyugati metódus külsőlegesnek számít a keletivel összehasonlítva, mert megelégszik azzal, ami fölidézhető, legyen az kép, emlék, történés vagy érzés, és azzal, amit ez a fölidézés előidéz bennünk.
Ezzel szemben a keleti meditatív beállítódás elsődlegesen a mögöttes tartalmakra összpontosít: a jelenségek, a történések, az érzések mögött megélt valóságra, az ürességbe vagy az egységbe elvezető egyedi tapasztalatra. E kettőre a mű a szavak vagy a kép erejével csak rávezetni képes, ezért a keleti alkotás a befogadótól személyes részvételt igényel. Csak akkor tekinthető egy keleti mű értelmezettnek, ha a befogadó realizálta magában azt a tartalmat, ami az alkotót alkotásra késztette.
E különbség alapján jelenthetjük ki, hogy a nyugati hatásesztétika, a keleti pedig eredendően – a nyugati befolyástól még mentesen – valóságesztétika.
A globalizmus korában, amely gyakorlatilag az egész világ nyugatosodását jelenti, már Keleten is jobbára csak a klasszikus művekben fedezhetjük fel ezt valóságesztétikát – a nyugati hatásművészettől még nem áthatott – tiszta formájában. Például Macuo Basó haikuit olvasva.
