Vezetés közben általában bekapcsolom valamelyik népszerűbb országos rádióadót. A fősodratú zeneipar által kitermelt (sic!) popdalok silány minősége felett már régóta nem lamentálok a lenyugvó napba révedve, legfeljebb újra meg újra tudatosítom a tényt. De egy másik jelenségre az utóbbi időben kezdtem felfigyelni. Egyre kevesebb olyan dalt hallok ugyanis, amelyben zenei értelemben fellelhető néminemű hozzáadott érték, egyedi motívum. Ezzel egyidejűleg egyre több gyanúsan ismerős részlet csendül fel az elvileg friss szerzeményekben. Legyen szó fél évszázados klasszikusokról, ’80-as évekbeli rockslágerekről, ’90-es fülbemászó szintipop dallamfoszlányokról vagy néhány évtizeddel ezelőtti alternatívrock-szólókról és szinte bármi egyébről, ami nem a szűk értelemben mai – időről időre kortárs műremekekben találnak szerepet maguknak ezek a méltán „idézett” zenei gondolatok.
Nyilván hosszadalmas elemzéseket lehetne készíteni a jelenségről, de én azonnal az – általam vélt – tárgyra térek. Létünk tartalmi kiüresedése napjaink kor- és kórtünete. Ennek megfelelően a puszta működésbe feledkezett létezés szükségszerűen – Ágnes asszonyként – egyre csak mossa, mossa el a kulturális produktumok jellegzetességeit. Az viszont mindennek tudatában is megdöbbentő, hogy a globális kultúraipar – elvileg – vezéregyéniségei mennyire nem tudnak semmi újat elmondani azon kívül, hogy vannak. Esetleg még azt, hogy mit fogyasztanak (szűk, tág és minden egyéb értelemben)…
