A minap olvastam Kazuo Ishiguro írótól pár gondolatot, amely meglehetősen mély nyomot hagyott bennem. Egyik nyilatkozatában elmondta, hogy már nem teljesen ért egyet korábbi műveivel, mert akkoriban az életet utazásként fogta fel. Idősebb korára viszont rá kellett jönnie, hogy az élet inkább szélként kap fel bennünket, eljátszadozik velünk, elfúj egy bizonyos irányba, majd amikor végre lerak, akkor mi igyekszünk igazolást keresni arra, hogy miért pont ide rakott le bennünket, majd jobb híján, várjuk, hogy megint felkapjon.
Ennek az elképzelésnek sikerült szöget ütnie a fejembe, arról nem is beszélve, hogy sikeresen elterelte a gondolataimat a munkáról.
Egyrészt tetszett az elképzelés, mivel rámutat arra, hogy az ember tulajdonképpen sodródik az árral, bármennyire is szeretné kézben tartani az életét.
Mondanom sem kell, borzasztóan meg is rémültem. De nem szabad rajta sokat agyalnom, mert akkor valószínűleg ma sem lesz a munkából semmi.
