A nyári napfelkelte nem a hétalvóknak szól, legföljebb a téli, a késői reggelt indító, a vacogtató és ködös-felhős. De most nyár van, időnként embertelenül forró, de nem úgy öt óra tájban, amikor kezd előbújni a fény. Kávé az udvari asztalon, harmat a füvön, hűsítő levegő és harangszó a napkeltét köszöntő körül. A madarak már dalolásznak, mások meg bogarásznak; azt hihetnénk, a vidámak választják az éneket, a falánkak az ételt, pedig ez is, az is fontos az életükben. Mi pedig higgyük azt, hogy nekünk is szól a dal! Így teljes a reggel.
Motorzaj csak később ront majd bele a természet rendjébe, esetleg a némán karikázó kerékpárosok indulnak munkába. Ők ilyenkor még nem beszélnek egymagukban hangosan az utcán, a mobiltelefonok később ébrednek.
A napkelte maga a csönd. Meg üdítő magány, mielőtt átvenné a hatalmat az estig tartó, szabályokat és rendet követő élet zaja. Nem „jaj, de gyönyörű” fénykép a számítógépen, hanem érzés, hangulat, talán még a nyűgös ébredőt is vidámító. Mert a jövőt, az új kezdést hirdeti, és ugyan ki gondolna ilyenkor arra, hogy lesz naplemente is?
