Azt mondják, humora mindenkinek van, csak legfeljebb mi nem értjük. Pedig hasznos lenne, mert számos példa szerint a humor oldja az ember, sőt a közösség feszültségeit is. De hol húzódik a határ a jó poén és az ellentéteket szító nevetségessé tétel között?
Érdekes filozófiatörténeti tény, hogy Arisztotelész és Platón még elítélték a humort, mint az emberek közötti mindennapos kommunikáció eszközét, mert úgy vélték, az élc akár másoknak ártó, lenéző is lehet. Descartes elmélete viszont mindent megváltoztatott. Szerinte a humor egy kiváló feszültséglevezető szelep, sőt a túlélés eszköze lehet.
Hiszen, gondoljunk csak bele, gyakran kerülünk mi magunk is olyan helyzetbe, amikor egy kellemetlen állapotot vagy eseményt átélve, mégis meglátjuk a kínos helyzetben a nevetni valót, akkor amikor magunk sem tudjuk, hogy sírásra vagy kacajra görlbüljön-e a szánk. Persze, mindez akkor lehetséges, ha anélkül tesszük, hogy elveszítenénk a realitásérzékünket. A nevetés lehetősége mindig a rendelkezésünkre áll, rajtunk múlik, hogy tudunk-e élni vele.
Egy dolog azonban biztos: ha értjük egymás humorát, akkor nem egymáson fogunk nevetni, hanem együtt viccelődhetünk. A humorral átszőtt önkritika pedig gyakran választ tudna adni sok sarkalatos kérdésre. Készen állunk-e rá?
