Kutyámmal elcsatangolt otthonról, lesétált a közeli, kamenicai parkba. Ha néhány napig nem vezetjük el sétálni, akkor maga vág neki az útnak. Békés kutyus, senkit sem bánt, és ritkán ugat. A vakondokat és a sünöket nagyon kedveli, a parkban van belőlük bőven, meg ott van egy tavacska, megmártózhat benne, sőt riogathatja a vadkacsákat is. Egy ideig, legfeljebb egy óráig, megvan egyedül, majd hívja a kutyakötelesség, és visszaindul, körüljárni a házat, megnézni, hogy a gazdák megvannak-e még.
A napokban azonban Negra kutyánk nem tért vissza. Elmúlt egy óra, két óra, már kezdtem idegeskedni, amikor megcsörrent a telefon, és a vonal másik feléről az állatorvosunk szólt hozzám: „Negra nálunk van, most hozta ide egy hölgy, a parkban találta, nem kell érte jönnie, a hölgy majd hazaviszi.” És valóban. Kapunk előtt nemsokára megállt egy hatalmas BMW terepjáró. Fekete, drapp bőrülésekkel. Az anyósülésen a Negrával. Ott ült, mintha azon az ülésen nőtt volna fel. Amikor meglátott, kiszállt a kocsiból, farkcsóválva üdvözölt, körülszagolt, majd fogta magát is visszaült az autóba.Ismét előre, az anyósülésre. Az ő helyére. Hiába hívtam, nem jött, ki kellett emelnem.
Azóta is töröm a fejem, mi tetszhetett meg neki? Az ifjú hölgy, az autó vagy az ülés? Vagy maga a kirándulás, az utazással járó izgalom, ami úgy látszik, már a kutyáknak is hiányzik.
