Vannak olyan napok, amikor az ember tudat alatt vágja maga alatt a fát, és amikor a képzeletbeli ág végre enged, a delikvensnek már csak az úton lefelé áll össze a kép, mielőtt nagy puffanással földet érne.
Így jártam én is a minap. Múlt pénteken Újvidékről hazafelé befordultunk a topolyai autómosóba, ahol végre első ízben mostam meg a kocsit. Nagyon elégedett voltam a végeredménnyel, csupán az nem tetszett, hogy nagyon lassan akart száradni a mosószeres folyadék, a hideg miatt. Otthon aztán az udvarban hagytam a kocsit, ahol az eső még egy túrát „mosott” rajta. Estefelé beültem a kocsiba, kiszálltam a barátomnál, és meg is feledkeztem az autóról.
Eközben a hőmérő higanyszála nulla alá ereszkedett, fogcsikorgató hideg lett. Már bőven elmúlt éjfél, amikor búcsút intettünk egymásnak. Tudtam, hogy párás lesz az üveg a kocsin, de ami várt, az meghökkentő. Az egész autót egy finom jégpáncél borította be, amit a pára, a fennmaradt mosószeres kotyvalék és eső alakított ki.
A baj csak az volt, hogy az ajtó is beszorult, és mivel az ablaküveg és a tetőpanel között nincs fémkeret, az üveg közvetlenül hozzáfagyott a fém tetőhöz.
Ha nagyot rántok rajta, összetörhetem az üveget.
Végül mégis engedett az ajtó. Beszállva konstatáltam, hogy a szélvédő teljesen fagyos. Bekapcsoltam a melegítést, amely 5-10 perc után sem volt az igazi, tehát elindultam haza úgy, hogy a világon semmit sem láttam.
Persze nem én vagyok az első, sem az utolsó, aki ezt megcsinálta, de hogy ezentúl csak májustól szeptemberig mosok kocsit, az is biztos.
