Bizonytalankodott a tavasz, visszafogta magát, de némi késéssel mégis leváltotta az amúgy különösebben zordnak nem mondható telet. Nincs azonban okunk panaszra, mert bizony előfordult olyan év is – igaz, régen, az ezernyolcszázas évek közepe táján –, amikor a följegyzések szerint a zentai tanyavilágból (biztosan máshol is) szánkóval érkeztek az emberek a templomba a föltámadásra. Most viszont az ünnepre sokszínűen virágzik a jácint, sárgállik a nárcisz, fehérlenek a fák, a télen hűtlenné lett cinkék helyett pedig jöttek a jó időre várakozók – letagadhatatlan a tavasz.
A hangulatunk mégsem rikítóan kikeleti, inkább olyan ködösen szürkés. Karácsonykor természetesnek vettem, hogy az ünnepre rányomta bélyegét a járvány, mert megmagyarázhatatlan ok miatt hittem, hogy az év minden napján, így minden ünnepnapján is meg kell mutatkoznia a láthatatlanul keringő kórnak, hogy utána eltűnjön. Ám már a második húsvéton kísér bennünket: a templomok padsorai foghíjasok maradnak, miként számos terített asztal körül is a székek, alig érintett a sonka.
Annál azonban derűlátóbb vagyok, hogy arra gondoljak, kétszer ront bele minden ünnepünkbe a járvány. A következő már biztosan vidámabb lesz.
