Lakcímigazolásra volt szükségem, aminek kiadása körül minden évben valami módosul, így a rendőrség szóvivőjénél érdeklődtem. Megnyugtatott, hogy nem kell két helyen várakoznom, elegendő felkeresnem az iktatót. Ez az egyszerűbb változat, csakhogy az épületben nincsen felvonó, az iktató meg a második emeleten van. Nem értem, miért kell az ügyfélszolgálatot a hivatal legmagasabban fekvő irodájába helyezni, ha nincs lift. El se tudom képzelni, hogy egy kerekes székbe kényszerült hogyan intézi ügyeit, amelyekhez szinte kivétel nélkül személyes megjelenésre van szükség. Fölmásztam a hivatalba, ahol közölték velem, hogy az igénylésem mégis a földszinten kell beadnom. Amikor halvány reménnyel a szóvivőre kezdtem hivatkozni, közölték, hogy egy héttel korábban még úgy volt, de most másként van. Lemásztam a földszintre, az irodában – állva, szék nincsen – kitöltöttem az űrlapot, cserébe kaptam egy, a helyszínen kiállított befizető lapot, egy A4-es lapra kinyomtatva, amivel valójában semmit se lehet kezdeni, mert a lap nem fér be a szabványnyomtatókba.
Elindultam az épületben lévő postai kirendeltségbe, de a biztonsági őr elbátortalanított, mondván, sokan várnak a sorban, menjek inkább a közeli pénzváltóba, ahol befizetéseket is elfogadnak. Igaz hogy fél parkot meg kell kerülni, átkelni a város talán legforgalmasabb útszakaszán, persze kétszer. Viszont én voltam az egyedüli ügyfél, az ügykezelő a hivatalban kapott papírról átgépelte a szükségeseket a normális utalványra, és már mehettem is vissza, mert az utalványt nem lehet akkor beadni, amikor felveszem az okmányt, majd két nap múlva mehettem az igazolásért.
Vittem a papírt az adóhivatalba: szintén második emelet, lift nincs, ahol kiderült, hogy a lakcímigazolással feleslegesen bajlódtam, mert az adóhatóság immár hivatali úton kikéri a dokumentumot a rendőrségtől, ráadásul ingyen.
Hiába, az ember minden nap tanul valami újat. A saját kárán.
