Három nap leforgása alatt három olyan szövegcímet is találtam a sajtóban, amelyek ékesen bizonyítják, hogy mi, újságírók hajlamosak vagyunk „túlírni”, lekörözni magunkat, olyasmit képernyőre vetni, amivel mást akartunk mondani, mint amit sikerült. Az még hagyján, hogyha az értelmezést zavaró baki elsikkad valahol a szöveg belsejében, de címbe emelve könnyen szemet szúr, olykor megmosolyogtat, máskor elkeserít. Íme, az első példám: „Brutálisan rekordrégi gombafosszíliát találtak meg”. Ebben a mondatban egyedül a gombafosszíliával nincs bajom, bár a fosszília is lehetne inkább kövület, a többi szóval viszont igen. A rekordrégi helyett megállná a helyét a „legrégebbi” kifejezés, azt meg egyenesen nem értem, hogy valaminek a kora mitől brutális. És aztán a megtalálás is sántít, hiszen megtalálni csak azt lehet, amit szándékosan keresünk, amit meg nem, arra rábukkanhatunk, felfedezhetjük, de egy ilyen élőlénykövület pl. akár elő is kerülhet.
A következő cím egyszerűbb: „Védett madármérgezés Zentagunarason”. A szerző kétségtelenül azt szerette volna közölni az olvasóval, hogy az adott településen védett madarak estek mérgezés áldozatául, egyszerűen szólva megmérgezték őket, de az eredmény így az lett, hogy Zentagunarason védik a madármérgezést.
Végül saját házunk tájáról. „Elkapták a táskákat a leendő elsősök” – hangzik a cikk címe. Szemem előtt a kép, ahogy az óvodától búcsúzó gyerekek egymás sarkára taposva kapkodnak a feléjük hajított iskolatáskákért, és egyenként elkapják őket, mint játék közben a labdát. Pedig ők csak megkapták, átvették a tanszereket, amelyeket kiosztottak közöttük.
