Segítség!
Mit csináljak?
Egy napon megkérdezte az okostelefonom, hogy akarok-e vadonatúj iPhone-t, azaz ájfont nyerni? Miért ne, gondoltam, nemcsak azért, mert tudom, ezek a telefonok méreg drágák és jók, hanem a lehetőséget a Szerb Posta kínálta fel. Legalább is ezt közölte velem hű társam, a telefonom, akit már én is szinte naphosszat simogatok. Még a posta logója is oda volt biggyesztve.
Csak egy kattintás, máris megvan – csábít a szöveg –, tulajdonképpen már az öné is a telefon. A kattintás után azt mondja, hogy regisztrájak, majd válaszoljak öt kérdésre. Jó, mondom. A kérdések blődek voltak, például mi Szerbia fővárosa? New York, London vagy Belgrád? Szépen válaszoltam az öt kérdésre, büszkén mondhatom, hogy mindre pontosan, mire ő további kérdésekkel folytatta. És folytatta, és folytatta. A tizediknél már gyanút fogtam, mire azt mondja a férfihang, hogy ne hagyjam abba, már majdnem célba értem. Rendben, válaszolgattam annak rendje és módja szerint, de a huszadiknál leálltam.
Mondanom sem kell, hogy telefont nem nyertem, de azóta folyamatosan érkeznek a különböző pajzán üzenetek: „Ezeket a képeket nem mutasd senkinek”, „Szeretnék megismerkedni veled”, „Gyere velem a tengerre”, „Töltsünk együtt néhány szép órát” és hasónlók. Valamennyit férlelökök a kijelzőről, nem nyitom meg a csábító ajánlatokat. Csábítóak? Mit is tudnék én kezdeni a képen látható huszonéves lányokkal hatvanhárom évesen?
Nana, mondják a korombeli társaim, a lenyugvó napnak is van ereje!
Lehet, de ebből a napból én már nem kérek.
