Régen volt, ugye, a kávéscsésze. Olyan féldecis, talán kicsit nagyobb. Fityók is volt (miheztartás végett). Mértékegységként is szolgáltak, mert ha valaki megivott egy csésze kávét – mifelénk „csak” török akadt, korábban meg az sem –, mindenki tudta, hogy az mennyi. Nem bögrényi, hanem csészényi.
Aztán kimentek a divatból: a fityók is, a kávéscsésze is. Az előbbi alighanem amiatt, mert jöttek a színes italok, a fityók pedig azokra nem volt alkalmas, mert pálinkára való; de nyilván a csészét is a „modern világ” növesztette bögrényire. Fokozatosan, de oly mértékben, hogy mára teáscsészévé dagadt. Gondolom azért, mert divatos lett a neszkávé. A holmiféle poroknak és a tejnek is helyet kellett szorítani. És a mennyiségi szemléletnek. A vendég akár sértve is érezhetné magát a gyűszűnyi feketeleves miatt.
Hígul, csak hígul ez is.
Ha jól meggondolom, a hajdani Titograd valamelyik szállodájában ittam életem legjobb kávéját. Különben nem is emlékeznék rá: csöppnyi csészében még kevesebb nedű. Talán három korty, és abban minden benne volt. A négy biztosan sok lett volna, mert ami elég, az akár már sok is.
Mostanában, hogy jómódunk fitogtatásaként bő vízzel kávézunk – sokak megdöbbenésére s talán megbotránkozására – visszatértem a régire. Kis csésze ugyan nincs már, de a reggeli kávé...
