Nemzeti gyásznapunkon elnézegettem a koszorúzást az aradi vértanúk emlékművénél, s több érdekes emléket idéztem fel. Az új évezred elejétől kiváló kapcsolatokat ápoltunk az aradi vízilabdázókkal, s évente jártunk hozzájuk, de akkor még az emlékmű szobrai a Páduai Szent Antal-katedrális udvarában voltak rácsok mögé zárva. A minorita rendtől azonban engedélyt kértünk (és kaptunk) a megtekintésükre, s nagy örömmel vettük hírét, amikor az obeliszk ismét a Vesztőhelyen állt. A zentai pólós gyerekeket el is vittük a helyszínre, akik ugyan nem tudták még teljességgel átélni a 13 (igazság szerint 16) honvédtiszt áldozatát, de tisztelettudóan lerótták kegyeletüket a hőseink előtt. Aradi barátaink érdekes, ma már nevetségesnek tűnő történetet meséltek el október 6-ról. Ezen a napon ugyanis Ceaușescu rezsimje évről évre kerékpárversenyt rendezett Aradon, s az útvonal – minő véletlen – a gránittömb előtt haladt el minden alkalommal. Jöttek a versenyzők, tekertek rendesen, a karhatalom pedig annak rendje és módja szerint biztosította a bringások útvonalát, s többek között az aradi vértanúk emlékműve előtt is rendre órákra lezárta a közlekedést. A széthúzott mezőny el is haladt előtte, s a balgák azt hitték, el is intézték ezzel a megemlékezést. Tévedtek. A helyi magyarok pontosan tudták, mikor nem lehet arra menni, s előtte és utána is virágot vittek a tábornokok emlékhelyére...
