Mindig elbűvöl a szép kézírás. A „kiírt” kéz alatt keletkező szöveg. Édesanyám „beleesett” a zsinórírás oktatásába, gyöngybetűkkel írt, édesapámat pedig csodáltam, mert jobb- és bal kézzel egyaránt szépen, határozottan formálta az enyhén jobbra dőlő sorait, minden leírt betűje mindig ugyanolyan volt, én meg a bal kezem se tanultam meg rendesen használni, a kézírás szépségét egyik szülőmtől vagy nagyszülőmtől se örököltem.
Egyébként minden írásmódot szépnek tartok, műalkotásként élvezek, a rovás- és rúnaírást, az arab szövegeket, a képírást, a cirill betűkön át a keleti és távol-keleti írásmódok mindegyikét, még a csomóírásként ismert kiput is… Az meg egyenesen lenyűgöz, ha egy festményen kézzel írott szöveget fedezek fel. Irigylem a festőt, nem különben azokat, akik kalligrafikusan megformált betűsorokat hoznak létre különféle íróeszközeikkel. Hogyan is lehet megtanulni ezt a művészetet?! Ha engem beadnak egy kalligráfia iskolába, bizonyára már elsőben levágják mindkét karom, nehogy újra tollat vehessek a kezembe. Viszont szeretek kézzel írni, tintával és szivattyús töltőtollal. Volt már, aki dicsérte kézírásomat, ám szerintem jó, ha megüti az olvashatóság határát.
A sors úgy hozta, hogy író emberek közé keveredtem, akik szívesen meglepnek dedikált könyveikkel, amelyekben látom, hogy az írók zömének borzalmas a kézírása. Olykor nagyítóval, betűről betűre haladva se sikerül megfejtenem a leírtakat.
A közelmúltban is kaptam egy könyvet, szerzője egyetemi tanár – hát, a macskakaparásával szerintem se patikus, se levéltáros nem birkózna meg. De visszaadta az önbizalmamat, hozzá képest az én kézírásom kész esztétikai élmény. Az olvashatóságáról most ne essék szó.
