Gémberednek a levelek, hullik a dió, szemetel a szél (sajnálom az utcaseprőket), unottan s megritkulva kínálkoznak a rózsák, seszínűbe hajlik a kert, hajnali lett a szürkületi kávézás. A gyomok föladták a jövőt, vagy magvaikba zsúfolták, csak a fű készül még újabb kaszálásra, velünk együtt sütkérezve délutánonként a vénasszonyok nyarában, amit lassacskán kiszorít beszédünkből az importált indián nyár.
És – hogy tagadja a hóka elmúlást – felkönyököl rikítóan, sárgán a föld felszínére a vetővirág. Kezdetben azt hittem, eltájolódott az időben: vagy nagyon megkésett, vagy már a következő tavaszt érzi magában – vesztére. Pedig nem! Ő maga, s ebből adódóan a neve is jelzi: októbert írunk, itt a vetés ideje. Jó dolga van neki, hiszen nem veszik el a tavaszi-nyári csillogó-villogó tarkaságban, nem kallódik el a tobzódó szépségkínálatban, most mindenki megcsodálja. Különc. Bár aligha lehet tudatában különcségének, jól teszi, hogy szépségét olyankor ontja, amikor mások már elszórták. Talán azért, hogy egy hétre becsapjon bennünket: feledtesse a kesernyés őszt.
