Ritkán nézek televíziót, de az esti híradókat igyekszem nem kihagyni. A véleményem ezekről hadd tartsam meg magamnak. Amit szóvá szeretnék tenni, azok a kamera előtt tett nyilatkozatok. Kezdetben a pártok esetében vált szokássá, hogy a nyilatkozó politikus/pártember mögött fölsorakozott minden hadra fogható, és ott statisztáltak a felvétel végéig. Mára ez divattá lett, essen bármiről is szó, a nyilatkozó mögött ott sorakoznak a sóbálványok, meredt tekintettel bámulnak a semmibe, még nem tudják, hogy nem is statiszták, hanem a dekoráció elemei. Borzalmas szembesülni érzelemmentes arcukkal és tekintetükkel. Kezdő tévénéző koromban ilyet még nem láttam: ha valakit megszólítottak, az kiállt a kamera elé. Mondta a magáét, de a háttérben még nem hunyorgott a kettering felszolgálására váró tucatnyi ember.
Rádiósként lehúztam három évtizedet, mi lett volna, ha minden megszólaltatottam mögött egy siserehad vizslatja a mikrofont? Nyilatkozat, interjú vagy riport esetében semmiképpen. Még a BBC gyakorlatán nevelkedve vágtam a felvételeket, eredetileg a mágnesszalagokat, majd a miniDisc-eket, végül a számítógépes hanganyagot. Kidobáltam a szüneteket, a krákogást, a hümmögést, a bakikat, majd jött egy új igazgató, akinek más elvárásai voltak, és megtiltotta ezt a manipulációt. Azt mondta, mindenki felelős azért, amit mond, de azért is, ahogyan mondja, a hallgatónak joga van az interjúalany makogására is.
Erre az alanyi felelősségérzetre lenne szüksége a mai sajtónak is!
