Illusztráció (Pexels)
Régen fogalmaztam meg ezeket az alant olvasható gondolatokat a szabálykövetéssel kapcsolatban. Nem emlékszem már, hogy akkor tíz-tizenöt évvel ezelőtt mi indított az erről való töprengésre, most azonban a járvány idején – amikor a nagyobb baj elkerülése végett meghozott rendeletek, azaz új szabályok borítják fel megszokott életvitelünket – mintha újból aktualitással bírna az, ami akkor is foglalkoztatott.
Nemcsak az emberszeretet, a tárgyilagos vizsgálat is elvezetheti az embert addig a megállapításig, hogy a szabály nem egy fölös, gúzsba kötő teher, hanem szükségszerű törvényszerűség, amelynek a célja a társadalmi rend megőrzése, az pedig az életfeltételünket jelenti. Ez az értelmes következtetés a szabályok önkéntes vállalására ösztönöz.
Az önzés képtelen erre, hiszen önmagába bezárult gondolkodása számára kizárólag annak van értelme, ami őérette van, a közösségi normák pedig sohasem pusztán csak az önérdeket szolgálják.
Az ember közösségi lény, a közösség pedig egy olyan érdekszövetség, amelyben mindenki a meghatározott szerepét játssza és – részben szüleitől megörökölt, részben pedig saját erőből kivívott – közösségi státusának az előnyeit és a hátrányait éli meg, egy önfenntartó rendszeren belül. Mivel ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, ezért bármilyen kijelölt közösségi szerepünknek és feladatkörünknek ellentmondó kilengés, szabálytagadás önmagunkon túlmutató következményekkel jár és a közösségen belül pusztító láncreakciót indíthat el.
A szabálytagadás is úgy terjedhet és rombolhat, mint egy járvány, de ma ennek a fordítottja is igaz: a járvány terjedésének ma a szabálytagadás a legfőbb szövetségese.
