Azt álmodtam, hogy sehogyan sem tudok felébredni egy rossz álomból. Olyan volt, mintha egy B-kategóriás filmbe csöppentem volna. Világjárvány tombolt, az emberek egymás után betegedtek meg, az iskolák, óvodák, közintézmények bezártak, kijárási tilalmat vezettek be. Az utcákon a kevés járókelő között katonák, rendőrök ügyeltek a rendkívüli rendelkezések betartására. Aki nem tartotta be őket, azonnal elítélték. A gyerekek szobafogságba kerültek, a tanítás interneten és a televízión zajlott. Az időseknek hetente csak három-négy órára lehetett kijárniuk. A napom egy jó részét azzal töltöttem, hogy bevásárolni jártam először szüleimnek, aztán természetesen nekünk. Nagyon rossz érzés volt, de aztán hallottam lányom hangját, ahogyan testvérével beszélget, és vége lett a rossz álomnak, felébredtem. A nap bevilágított a redőnyön, a madarak csiripeltek az udvarban, Kata mezítláb csoszogott ki a nappaliba, olyan laza vasárnap reggel volt. Aztán pittyent egyet a telefonom, na mondom ki küld ilyen korán üzit. Az Euronews rendkívüli híre érkezett meg, a koronavírussal fertőzöttek legújabb adatairól. Hirtelen, mintha visszazuhantam volna a rémálomba, már a nap sem sütött olyan langyos, aranyos fénnyel, inkább ridegen, hidegen. Máskor legalább megpróbálok valami jót álmodni.
