Üresek a bevásárlóközpontok is (Pixabay)
Kételkedve fogadom azokat a várakozásokat, amelyek szerint „ez” után valami gyökeresen új világ köszönt be, amelyek szerint új alapokra helyeződik majd életünk. Az elmúlt hetekben-hónapokban közhellyé váltak a frázisok, „most kell magunkba nézni”, „ideje befelé fordulni”, „végre megismerhetjük önmagunkat” stb. Pesszimista vagyok. Nem látom be, miért változna meg az élet járvány előttről ismert, „normális” folyása. Egy ideig biztosan népszerűtlenebb lesz a globális nyüzsgés, a turizmus gazdasági görbéjének kell majd pár év, míg visszanyeri régi szárnyalását… De a minden értelemben vett haszon- és élményhajszolás „kultúráját” – ha ez kultúrának nevezhető – néhány hónapnyi szünet nem mossa el.
Az új, más, jobb alapokra helyezett világ várása önmagában mutatja, hogy a létezés alól végzetes mértékben kibillent az az ihletett egyensúly, amit egyébként is talán csak letűnt korok mítoszaiból, meséiből, képzeletvilágaiból ismerhetünk, de amely felé sosem törekedtünk olyan kevéssé, mint most. A kulcs a probléma megértése lenne, de ehhez egyelőre nemigen jár közelebb a közfelfogás: napról napra azt számoljuk, mikor térhet vissza az élet a régi kerékvágásba.
Ha lesz, mert egyszer lesz, változás nem a külső környezetből várható. A fent idézett közhelyek arra azért rávilágítanak, hogy a globális piac legnagyobb hiánycikke a személy, a lélek. Az a személy, amelyet magunkban, vagy amelyet másban ismerhetünk meg, az, aki több és mélyebb, mint egy facebook-szelfi vagy egy gazdasági adat – fogyasztó. Az, amely gyökeres ellentétben áll a haszon-, felszín-, élmény- és mennyiségkultúrával. Az, amely mint „egész”, mint „egy”, összehasonlíthatatlanul több, mint a számlálhatatlan „sok”.
Lesz változás, de belső környezetünk még nem kész rá. A mostani külső válság csak elodázza a valódi, belső válság végső tombolását.
Remélem, nincs igazam.
