Illusztráció (Andrea Piacquadio/Pexels)
Csörög a telefonom. Ismeretlen számról csicsergő női hang fiatalnak tűnő gazdája engem keres. Mondom, hogy megtalált. Bemutatkozik, és tudatja, hogy a bankból hív. Valószínűleg a biztonság kedvéért – nem ismer, mit tudja ő, hogy kivel van dolga – a hivatalnokok nyelvezetével, egy mondatba foglalva, elmondja, hogy vírusos időket élünk, s hogy segítsen rajtam – mert mint minden 65-on felüli nyugdíjas, segítségre szorulok –, kéri, hogy mondjam meg, hogyan szeretném felvenni a járandóságomat. Bocsánatot kérve félbeszakítom, s tudatom vele, hogy pár napja már kaptam tőlük sms-t, és az abban kért módon azon nyomban válaszoltam. Nem látom, mondja, talán nem kaptuk meg. Éppen ebből a lehetőségből kiindulva, biztos, ami biztos, mondom neki, kétszer is elküldtem, aminek a telefonom memóriája a tanúja. Hozzáteszem, hogy, ha már vonalban vagyunk, megmondhatom személyesen is, hogy a három felkínáltból mit választottam. Beírta és megköszöni. A lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, óvjam az egészségem, hogy, amikor az egész elmúlik, újra a bankban is találkozhassunk. Ezt én köszönöm meg, és nem egészen őszintén mondom, hogy bő két hét szobafogság után jólesett beszélgetni valakivel a szűkebb környezetemen kívül. Mert sehogyan sem esett jól, hogy a két sms-em egyikét sem „látták”.
