Találomra kért meg négy kollégám a minap négy községből négy fiatalt, hogy mondják el néhány mondatban, milyen évet tudnak maguk mögött. Egyikük arról beszélt, hogy csodálatos volt számára az esztendő, talán az eddigi legjobb az életében. A másik azt mondta, hogy elégedett a 2017-es évvel, sokat dolgozott, és örül, hogy a saját lábára állt. A harmadik úgy válaszolt, hogy minden zökkenőmentesen zajlott, és ennek természetesen nagyon örül. A negyedik olyképpen összegzett, hogy nagyon jó év volt számára, az újrakezdések esztendeje, és a leginkább vágyott céljait is elérte.
Nem rónám meg az olvasót, ha azt gyanítaná, hogy tendenciózusan válogattuk a mini interjúk alanyait, mert magam is meglepődtem a válaszokon; szívesen fogadtam volna – az „egyensúly érdekében” – legalább egy olyan nyilatkozót, aki panaszok közepette szidja a rendszert a politikusokkal együtt, elégedetlenkedik, hiszen az elégedettek hangját hétköznapjainkban folyamatosan elnyomja a bosszankodók jogos-jogtalan panasza. Alighanem azért is, mert ők a hangosabbak, s talán többségben is ők vannak.
Elhiszem, tudom is, hogy vannak sokan, akik okkal szomorkodnak, akik babonásan várják, hogy végre új esztendőbe billenjen át a régi, hogy megszabaduljanak pechsorozatuktól, hogy belekapaszkodva egy új kezdet kínálta reménybe, fölszámolják a szegénységet, betegséget, és vidámabb, gondtalanabb év köszöntsön rájuk. De mégis! Találkoztunk négy fiatallal, akik nem arról beszéltek, hogy mennyire élhetetlen ez az ország, hogy sosem fogunk kilábalni az ingoványból, hogy emberhez méltó életet csak a Nyugat kínál.
Kívánom, hogy jövőre már ne kelljen célzatosságot gyanítanunk, ha olvasóink sokasága összegezne hasonlóképp, mint ezúttal a négy fiatal!
