Ünnep születik. Nem is születik: az ünnep gyerekkorunktól épül a lelkünkben – öröm, várakozás és szeretet az alkotója. Nem a gazdagok kiváltsága, miként az ajándékhalmazok mérete sem mércéje az ünnepnek. Hajdanán a karácsonynak misztériuma volt a családban is, a templomban is. A felnőttben az a rejtély él, ami a gyermeket a hajnalra kihűlt szobában melengette: a fagyos ablakon át bevetődött első gyér fény a szaloncukron és az agyagbárányka fehér gyapján, a narancs illata, majd az egész Jézuska hozta karácsonyfa kiteljesedése a reggelben. Nem szabad fölfedni a titkot, mert megszűnik a várakozás örömben feloldódó izgalma, mint amikor a bűvész beavatja a csodálóját mutatványának titkaiba.
A karácsony a Megváltó születésének a napja: „A templomba / Hosszu sorba / Indulnak el ifjak, vének, / Az én kedves kis falumban / Hálát adnak / A magasság Istenének.”
Lehet-e teljes az ünnep annak, aki nem élte át ragyogó templomi fényben és a karácsonyi énekekben a születést hirdető fölzengő örömet? Elmesélni csupán annyira hitelesen lehet, mint a virágillatot.
A karácsony a család ünnepe is. És ilyenkor, ebben az emberszeretetet hazudó világban családi szeretetben ülünk az ünnepi asztalhoz; hazatérnek az elvándoroltak is, mert ott idegenül zeng a karácsonyi ének, ha arrafelé egyáltalán van még karácsony – túl a vásárokon, az elcsendesedést fölváltó zajos tömegen s újabban az erőszak hozta félelmen.
Csomagokba zárt karácsonyok korában, hitehagyott időkben, elcsendesülés helyett bántóan zajos adventek végén is hinnünk kell abban, hogy Ady szavai beteljesülnek: „De jó volna ünnepelni / Odahaza. / De jó volna tiszta szivből / – Úgy mint régen – / Fohászkodni, / De jó volna megnyugodni.”
