Kedves Pósa atya!
Nagyon szeretem az Ön rovatát. Valamikor a férjemmel együtt olvastuk, és mindig megbeszéltük, amiről írt. Ő is mélyen vallásos volt, mint én, és szentmisékre is együtt jártunk. Sajnos tavaly elveszítettem őt. Most nekem csak a gyerekek és az unokák maradtak. Szeretnék velük gyakran találkozni. Legutóbb nagyon megbántottak, meg is haragudtam rájuk.
A böjtről beszélgettünk. Arra kértem őket, hogy hamvazószerdán és nagypénteken ne egyenek húst. Próbáltam nekik megmagyarázni ennek a fontosságát. Meg sem hallgattak engem. Azt mondták, hogy ők hisznek Istenben, de a maguk módján, és hogy ez a böjt dolog egyáltalán nem érdekli őket. Ne is akarjam rávenni őket, mert majd azt esznek, ami aznap eszükbe jut, és nem azt, amit én mondok – ezt hangoztatták... Hát én ezt nem tudom se megérteni, se elfogadni, és szerettem volna meggyőzni őket... de csak még nagyobb vita lett belőle.
Most én is haragszom, meg ők is. Pár napja nem is beszéltünk. Ez viszont nagyon rossz. Magányos vagyok, és szomorú is.
Mit tegyek Ön szerint? Köszönöm a válaszát: Klári
A probléma az, hogy a böjtöt vallási szokásként és hagyományként próbálta magyarázni olyan fiataloknak, akik „nem mélyen vallásosak” (mint Ön és a férje), akik csak „a maguk módján hisznek Istenben”, tehát tévesen, hamisan, vagyis úgy, hogy nem akarják megtartani Isten parancsait, hanem csak „a maguk módjait”.
Ha ugyanis emberi parancsként – életmódként, szokásként, hagyományként – tanítjuk a böjtöt, akkor ezt nem tudják elfogadni azok, akik a maguk módján hisznek Istenben, azaz nem szeretik Őt. Ez ugyanaz, mintha egy nem szerelmesnek azt parancsolnánk: „Hozd le a csillagokat az égből!” Ő ezt válaszolná: „Ezt csak a kedvesemért lennék hajlandó megtenni!”
Isten parancsait csak azok hajlandók megtartani, akik szeretik az Istent, akik „szerelmesek Istenben”. Ahogyan Jézus mondta: „Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat. Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Aki nem szeret engem, nem tartja meg igémet.” (Jn 14,15.23.24)
Jézus parancsolja és tanítja a böjtöt azoknak, akik „belé szerettek”, akik „utána akarnak menni, akik követni akarják”: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Tehát aki ragaszkodik Hozzá, az megtagadja magát – böjtöljön, többek között –, és vegye fel minden nap a keresztjét! És ezt tenni is fogja azért, és csak azért, mert szereti Őt, mert követi Őt. Ha nincs benne szeretet, ha nincs benne ragaszkodás Jézushoz, akkor nem hajlandó az önmegtagadásra és a kereszthordozásra. Ezért van az, hogy a hagyományos böjtölési gyakorlatra való felszólítás süket fülekre talál az Istent nem szerető embereknél.
Ezt a problémát világosan feltárja az evangélium:
„Megkérdezték Jézust a farizeusok és írástudók: ’Miért nem élnek tanítványaid a régiek hagyománya szerint, miért esznek kenyeret közönséges kézzel?’ Ő ezt felelte nekik: ’Helyesen jövendölt rólatok Izajás, képmutatók, amint írva van: ‘Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol van tőlem. Pedig hiába tisztelnek, ha emberi tudományt és parancsokat tanítanak’. Mert Isten parancsát elhagyva az emberek hagyományát tartjátok, a korsók és poharak mosását, és sok egyéb ezekhez hasonló dolgot cselekedtek. Majd így folytatta: ’Szépen kijátsszátok Isten parancsolatát, hogy a magatok hagyományát megtartsátok’...” (Mk 7,5-9)
Az akkori nép, de korunk népe is nagy többségben a hagyományok megtartásával – azaz a maga módján! – tiszteli Istent, de a szíve távol van Tőle, vagyis nem szereti Istent, nem tartja meg a parancsait. Amit igyekszik megtartani, az csak „emberi tudomány” és „emberi parancsok”, szokások és hagyományok. (Igazolja ezt az a tény is, hogy karácsonykor és húsvétkor a világ csak az ünnepi szokásokról beszél, és csak az ünnepi hagyományokat igyekszik megtartani.) Ezért képmutató vallásosságot él meg, ami az igazi vallásosság meghamisítása.
Így mi is, ha nem az Isten-szeretetre, a Krisztus-követésre tanítunk, hanem vallási hagyományaink megtartására, még ha azok a legszentebbek is, mint a böjtölés, hamis vallásgyakorlatot tanítunk, amit aztán nem hajlandók elfogadni azok a fiatalok, akik nem szeretik az Istent.
Ferenc pápa legújabb katekézisében február 22-én éppen arról tanított, hogy az evangelizálásban nem tanokat kell továbbadni, vagy új valláskövetőket szerezni, hanem Jézus tanítványaivá kell tenni az embereket, mert akkor – ezt már én teszem hozzá – hajlandók lesznek böjtölni, „Hamvazószerdán és nagypénteken semmiképpen nem esznek majd húst.” Idevágó részlet a pápa tanításából:
„Az evangelizálás iránti szenvedélyről szóló katekéziseink sorában ma Jézusnak ezen szavaiból indulunk ki: „Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére” (Mt 28,19). Menjetek – mondja a feltámadt Úr –, nem azért, hogy tanokat adjatok tovább az embereknek, nem azért, hogy új valláskövetőket szerezzetek, nem, hanem azért, hogy tanítványokká tegyétek az embereket, vagyis hogy mindenkinek megadjátok a lehetőséget, hogy kapcsolatba kerüljön Jézussal, hogy megismerje és szeresse őt, szabadon.
Menjetek…, és kereszteljétek meg őket: keresztelni annyit jelent, mint bemeríteni, s ezért, mielőtt egy liturgikus cselekedetre utalna, egy, az életünket érintő cselekedetet fejez ki: bemeríteni saját életünket az Atyába, a Fiúba, a Szentlélekbe; mindennap átélni Isten jelenlétének örömét, aki közel van hozzánk, mint Atya, mint Testvér, mint Lélek, aki bennünk, a lelkünkben működik.
Megkeresztelkedni tehát annyit jelent, mint elmerülni a Szentháromságban.”
A pápai tanítás értelmében mondhatjuk azt is, hogy: „Böjtölni annyit jelent, mint elmerülni az isteni életerőben.”
Aki közel kerül Jézushoz, aki az ő tanítványává válik, az megtagadja önmagát, étel-ital fogyasztásában mérsékeli magát – tartja magát az egyház böjti előírásaihoz is –, lemond a saját akaratáról, felveszi a szolgálat keresztjét. Azért, és csak azért, hogy kövesse Jézust, „elmerüljön” Jézusban, hogy „elteljen Krisztus Lelkével”, aki „azért jött, hogy szolgáljon és életét adja váltságul sokakért”. Ez a krisztusi önmegtagadás, ez a krisztusi böjtölés „bemerít az Atya, a Fiú, a Szentlélek életébe; mindennap eltölt Isten jelenlétének örömével, aki közel van hozzánk, mint Atya, mint Testvér, mint Lélek, aki bennünk, a lelkünkben működik”.
Ezek szerint a fiatalokkal nem kell a böjtről és a böjtölés formáiról beszélgetni, mert ez valóban nem érdekli őket, mivel nem szeretik Istent. És nem kell értetlenkedni rajtuk, meg vitázni velük, meg haragudni rájuk, ha azt mondják, hogy „majd azt esszük, ami aznap eszükbe jut, és nem azt, amit ti mondotok.” Ha erőltetjük rájuk a mi meggyőződéseinket, akkor abból mindig kölcsönös harag születik, pár napos nem beszélő viszony, és mindenki rosszul érzi magát, magányosnak és szomorúnak.
A böjtölés igazi értelme az, hogy megszerezzük a krisztusi életerőt. Az evangélium nyelvén ezt így is mondhatjuk: Lemondunk a földi kenyérről, mely veszendő eledel (mivel nem ment meg a haláltól), és táplálkozunk „az égi Kenyérrel, Krisztussal, aki isteni életet, örök életet ad a világnak”. Ő maga ezt így mondta:
„Ne azért az eledelért fáradozzatok, amely veszendő, hanem azért az eledelért, amely megmarad az örök életre, amelyet majd az Emberfia ad nektek. Én vagyok az élet kenyere. Aki ebből eszik, nem hal meg. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él.” (Jn 6,27.48.50.51.)
Egy alkalommal Jézus szemére vetették a farizeusok, hogy a követőinek nem tanítja, és nem követeli tőlük a böjtölést. Ő azt válaszolta:
„Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban a napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: akkor majd böjtölnek, azon a napon.” (Mk 2,19-20) Ez azt jelenti, hogy a Krisztus-hívők azért böjtölnek, hogy mint „násznép” visszaszerezzék „életörömüket, a Vőlegényt”, Krisztust, akit a világ „elvett tőlük”.
Mahatma Gandhi a böjtölés világbajnoka. Azt tanította: „Aki böjtöléssel megtanul éhezni, koplalni, az képes lesz legyőzni a világot.” Gandhi a böjtöléssel, éhségsztrájkkal győzte le az Indiát uraló angol gyarmatosítókat.
Jézus Krisztus messiási küldetésének elkezdése előtt 40 napos böjtölést vállalt, hogy megszerezze Isten Lelkének az erejét. Negyven napig „nem élt kenyérrel, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik.” (Mt 4,4)
A Krisztus-hívő ember hajlandó Nagyböjtben böjtölni, mert tudja, hogy „aki meg akarja menteni életét (többek között nem akar böjtölni), elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét Krisztusért (többek között azzal is, hogy böjtöl), megtalálja azt”. (Mt 16,25)
