Nemzeti ünnepünk van ma. Nem állami – az hivatalos, elrendelhető; meg országunk történelme évszázadnyi idő óta különben sem esik egybe nemzetünk történelmével, így kultúrájával, hagyományaival, egész jellemével sem. Épp azt a forradalmat és szabadságharcot ünnepeljük, amikor létrejött, megerősödött a magyar nemzet, miközben vívta harcát a szabadságért tájainkon, a Délvidéken is. Ez a szabadságharc él – Rákóczitól mostanáig – a legmélyebben a magyar emberek lelkében és szívében. Talán azért, mert térbeli közelsége miatt okkal hihetjük, hogy elődeink is részesei voltak a forradalomnak, s dicsőséggel akarjuk éltetni emléküket és áldozatukat, nehezen elfogadva a vereséget s a veszteséget. Miként Petőfit is sok éven keresztül látni vélték az emberek sokfelé, lelkük megnyugtatására és reményeik éltetésére. Idős asszonyok pedig – nagyszüleik nyomán – néhány évtizeddel ezelőtt még nagyobb beleéléssel meséltek a negyvennyolcas forradalomról, mint a két világháborúról, mintha nem is ez utóbbi kettőt élték volna át.
A nemzeti ünnep – szemben az államiak bizonytalanságával – mindaddig élni fog, amíg benépesülnek az emlékhelyek, s nem vonul vissza a történelemkönyvekbe a szabadságharc: amíg él a nemzet.
Petőfi megrovóan írt a meghátrált Európáról, hiszen Itália, Bécs, Berlin és Párizs is forrongott korábban: Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki. // Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.
Akkoriban a forradalmak tüze fogta össze Európát. Mostanra a nyugati fele új értékeket talált ki, hogy igyekezzen törvényerőre emelni őket az egész kontinensen, mocsarassá-hínárossá változtatva az új évezred értékrendjét, amikor megfeddi a nemzetit s a nemzethez ragaszkodókat. Mi mégis az idők próbáját kiállt értékeket követjük. Talán olyan ellenállással, mint 170 éve, ám derűs végkifejlet reményével. Mert ez a harc sem ártatlanabb – legföljebb vértelen –, mint a régi, s a tétje sem kisebb: a forradalomban összekovácsolódott, legújabban pedig a szétszórtságában ismét összekovácsolódó nemzet megmaradása.
Kossuth Lajos egykor így szólt negyvennyolcról: „Ezredéves történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk gyermek nemzet; 1848-i történelmünk bizonyságul szolgál, hogy nem vagyunk elaggott nemzet.”
Ezt kell ma – a nemzet behódolt tagjaival szemben is – bizonyítani.
