Ocsmány pókok masíroznak cellám nyálkás falán. Elegendő lenne a naplóm íveit satnya fényével megvilágító gyertya lángját hozzájuk közelítenem, máris összerándulnának lábaik, és sercegő töpörtyűként hullanának a padló porába. Mégsem teszem. Nem akarok több halált, ártatlanokét semmi képen nem kívánom. Magam se vagyok egyéb, mindössze egy ártatlan, magányos pók a hatalom tömlöcében, aki kiszolgáltatva várja a hadbíróság ítéletét, ami, remélem nem „lőpor és golyó általi” halál lesz, hanem fölmentés.
Most leginkább a miatt szenvedek, mert elszakítottak tőled, egyetlen Domicellám, nem láthatom lányainkat, a börtönben sínylődő Albert fiunkkal se találkozhatom, egyedül a porkoláb és a pap nyit rám ajtót olykor.
Pedig milyen fényesen kezdődött! Reménykedem, hőn imádott Domicellám! Meg nem bántam, hogy a jurátusságtól menekülve huszárnak álltam. Mindig parancsot teljesítettem, a csatákban vitézül helyt álltunk mindenütt, és huszáraimmal együtt soha semmi gonoszságot el nem követtünk! Talán a vitézség nimbuszát sutba dobva védekeztem bíráim előtt, amikor azt mondtam: „Akaratom ellenére a hadsereggel Ausztriába kerültem, és részt vettem a schwechati ütközetben, a második vonalban álltam, és semmi egyebet nem tettem, mint hogy dandáromat a golyók lecsapódási helyéről elvezettem. Ez volt az egyedüli alkalom, hogy császári csapatok ellen harcoltam, azóta az időpont óta nem húztam kardot.” Talán megvetést vált ki, hogy hat hónapra kihúztam magam a harci események alól, ám Te tudod, az altestemet borító tályogok miatt ülni és képtelen voltam, nem hogy Nyeregbe szállni!
Bizakodom kedves, és imádkozz értem! Az utolsó pillanatig olyan reménykedve bizakodom, hogy nem is tudom magam átengedni a halál gondolatának. Zárom ezeket a sorokat, és remélem, hogy október 6-án örvendetesebb érzésekről számolhatok majd be! Imádkozz érettünk, kedvesem!
(Az utolsó bekezdés néhány mondata Schweidel József naplójából származik.)
