A szerb államfő az elmúlt héten a határok lezárásáról beszélt, végül már kerítést meg hadsereget is említett, annak ellenére, hogy a korábbi szerbiai álláspont határozottan ellenzett efféle lépéseket. Bizonyára attól az adattól esett gondba, hogy a magyar határzár, de a horvát és a román szigorú ellenőrzések következtében is, már most hétezer migráns rekedt hazánkban, miközben a befogadóközpontokban hatezer személy számára van hely.
A freilassingi menekülttábor (Ótos András felvétele)
Európa rettenetesen sok időt tölt a megoldás keresésével. Már tavaly nyáron teljes bizonyossággal tudni lehetett, hogy nem egy rövid és elodázható problémáról van szó, hanem százezrek érkezéséről a Közel-Kelet és Észak-Afrika térségeiből. Az európai politika, a maga túlkomplikált adminisztrációs bökkenőivel, annyira csigalassúsággal elmélkedett a kérdésről, hogy lehetetlen helyzet elé került: hova helyezze el a rengeteg embert?
Ha az európai adminisztráció nem tudta megoldani ezeket a gondokat, vajon kell-e csodálkoznunk azon, hogy Szerbia sem találta fel magát? Az Unióhoz is közeledni kellene, de az ország kapacitásait és érdekeit is figyelembe kellene venni – ez tűnt az elmúlt időszakban lehetetlen küldetésnek.
S miközben Európa azon töpreng, befogadni vagy sem, kvótázni vagy sem, Szerbiában, az uniós tömb előtti utolsó állomáson, alaposan megnőhet azok száma, akik nem is ide indultak. Szerbia mindvégig az Unióval közösen kereste a megoldást. Megoldja-e a problémát az EU, ha nálunk kezdődnek az igazi gondok?
Vagy Európa zsákutcája maradunk?
