Legyen béke, szabadság és egyetértés. Így szól a Tizenkét pont bevezető sora, vagyis ezt kívánja a magyar nemzet. Vajon hol tartunk a megvalósításban százhatvankilenc esztendővel a forradalom és szabadságharc kívánalmainak megfogalmazása után? A béke talán megvan, ha a békesség hiányzik is; többé-kevésbé a polgári szabadság is megadatott. De hol az egyetértés?
Ideológiák és gyakran a mögöttük megbúvó érdekek harca tartja folyamatosan feszültségben a nemzetet és Európát egyaránt. Lépten-nyomon azt tapasztaljuk, hogy míg a negyvennyolcas forradalom a nemzeti identitás egyik alapkövét jelentette, mostanság – már elég hosszú ideje – egy másik ideológia szégyenpadra igyekszik ültetni mindazokat, akik nem tekintik kisebb értéknek a nemzeti jogokat a polgáriaknál. A gyökértelenné formálás folyamata ez, amikor Európa sajátos szemmel odafigyel a sajtószabadságra, a nők egyenjogúságára, a szabadság mércéjének tekinti, hogy lengedezhet-e a melegek büszkeségzászlaja, miközben fittyet hány arra, hogy az őshonos kisebbség a saját szülőföldjén beszélhet-e, tanulhat-e anyanyelvén. S a kontinensnek a valóságtól elrugaszkodott nyugati politikai vezetői eközben szemérmetlenül szidják az országot, amikor idegen kultúrát hozó tömegek erőszakos betörésétől és jövőbeli elhatalmasodásától igyekszik menteni önmagát és Európát.
A költő csalódottan ezt írta a forradalom idején: Magára hagyták, egy magára / A gyáva népek a magyart; / Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.
Európa most sem csendes, csak a „demokrácia eszközeivel” vívja harcait. S talán megtörténik, hogy amikor majd a jövő visszatekint a mára, ezúttal is tisztelettel szól egy kis nemzet igazáról, elismerve mindazt, amit annak érdekében tett, hogy „ne enyésszék el a világ”.
