Az 1956-os forradalmat követően november 4-én indult el a menekültáradat Magyarországról. A jugoszláviai Kelebián családi házakban, a helyi közösség épületében és a mezőgazdasági szövetkezetben, a mai Hotel Villa Majurban szállásolták el a disszidenseket, élelmet és ruhát a helyiektől kaptak. Kelebián még élnek olyanok, akik emlékeznek az akkori történésekre. Hegedűs Attila szabadkai helytörténész 2011 tavaszán állította össze kapcsolódó kutatását, amely javarészt az emberek személyes élményeire, emlékeire épül. Ebből egyebek mellett kiderül, hogy az akkori jugoszláv vezetőségnek volt egy olyan rendelete, amely kimondta, hogy amíg tart a menekültáradat, addig helybeli magyarokat is alkalmazzanak a határőrségnél. Katonaruhába öltöztették őket, puskát adtak kezükbe. A menekültek útba igazítása, segítése volt a feladatuk. A menekültáradat 1956. november 4-étől 1957 nyaráig tartott.
Az elmúlt szombaton Kelebián a községháza épületén dr. Sólyom László, Magyarország volt köztársasági elnöke leplezte le az 1956-os forradalom miatt menekülni kényszerülő nemzettársainknak emléket állító márványtáblát. A tábla nemcsak a menekülteknek, hanem az őket befogadó és segítő helyieknek is emléket állít. Dr. Sólyommal az emléktábla leleplezését, valamint az emlékműsort és szakmai előadást követően beszélgettünk az 57 évvel ezelőtti történések jelentőségéről, valamint a magyar–szerb történelmi megbékélésről.
Több ’56-os megemlékezésen is részt vett már, miben rejlik a kelebiai rendezvény egyedülállósága?
– Az volt a szép benne, hogy csupa helyi történetet hallhattunk. Megható, hogy helyi levéltárosok, könyvtárosok, tanítók felkeresték az akkori eseményeket átélő polgárokat, sikerült elérniük, hogy megnyíljanak, és rögzíteniük az emlékeiket. Érdekes és örömteli volt hallgatni ezeket a történeteket. Olyan dolgokat tudhattam meg az itteni befogadótáborok mindennapjairól, amelyek kevésbé ismeretesek Magyarországon. Fontos, hogy az emlékezéseket begyűjtők büszkék legyenek munkájukra, és tudják, hogy erre szükség van.
A XXI. század második évtizedében milyen üzenetet hordoz magában az 1956-os forradalom?
– Hiszem, hogy mára letisztázódott, hogy miben rejlik a forradalom jelentősége. Valamikor azt mondtuk, megrengette a világot. Ez talán enyhe túlzás, a világkommunizmus megítélésében azonban valóban fordulópontot jelentett. Egyértelműen láthatóvá vált a világ két részre való szilárd felosztása, és az is kiderült, hogy ezt helyi felkelésekkel nem lehet megváltoztatni. A nyugati értelmiséget pedig ráébresztette, hogy a baloldal illúziókat táplál, és ennek mentén többségük „megtért” a szovjet kommunizmusból. Magyarország akkor kivívta a világ megbecsülését. Miután bejártam az összes földrészt, magam győződhettem meg róla, hogy Magyarország vonatkozásában nemcsak Puskásra emlékeznek, hanem ’56-ra is. Magyarország akkor egy pozitív képpel vonult be a világtörténelembe, és ez a mái napig tart. Rajtunk múlik, hogy ezt ne rontsuk el.
Mennyire válik majd nehezebbé az idő múlásával az emlékezés életben tartása?
– Idővel biztosan kialakul majd egy kánon, hogy mi az, ami bevonul a tankönyvekbe és a köztudatba. Hiszem, hogy valóban most jön az, amikor mindezt átveszik a gyerekek és az unokák. Amikor saját gyermekeim beléptek a kamaszkorba, átadtam nekik naplómat, amelyet 1956-ban vezettem. Ez unokáim számára is érdekes lett, hiszen amikor az iskolában gyűjteni kellett a forradalomhoz kapcsolódó anyagokat, ők a naplómat vitték magukkal. Azt nem tudhatjuk, hogy a fiatal generáció hogyan tekint majd minderre. A mai fiatalok már nem tudják felfogni, hogy mi az, amiből szabadulni kívántunk. Aki nem élt abban a korban, az nem érezheti át. Ugyanakkor biztosan kiépítik majd a maguk fontos kapcsolódási pontjait.
Elégedett-e a magyar–szerb történelmi megbékélés eddigi folyamatával, tekintettel arra, hogy ezt 2009-ben Ön és Boris Tadić akkori szerb köztársasági elnök indították el?
– Rendkívül örvendetes és pozitív, hogy az idén megszületett a vajdasági magyarok kollektív bűnösségét elítélő szerbiai parlamenti határozat, és sor került a közös államfői főhajtásra az áldozatok előtt. Az ehhez hasonló állami demonstrációk pecsételik meg az eddigi, kevésbé nyilvános munkát és erőfeszítést, amelyek végül mindehhez elvezettek. Ezek a szimbolikus gesztusok mögött két tartalomnak kellene még megjelennie. Az akadémiai vegyes bizottság végezte tényfeltárásnak gyorsabban kellene haladnia. A másik: valóban nagyon szép, hogy az államfők fejet hajtottak az áldozatok előtt, és ilyen módon fejezték ki a két állam akaratát, ugyanakkor ennek az egyes nemzetek közösségeibe is be kellene szivárognia, és azokban is hasonló közeledésnek kellene lejátszódnia. Megérteni és tudomásul venni a másik szempontjait, megbocsátani és megkövetelni, hogy a mi gyászunkat is tiszteljék.
Mennyire tudják a két nemzet tagjai befogadni ezt a folyamatot?
– Magyarországon ez a téma nem jelent ugyanakkora érzelmi problémát, mint a vajdasági magyaroknak, akik mindezt elszenvedték. Magyarországon ezek a történések, tehát a hideg napoktól kezdve egészen a magyaroknak az irtásáig, tankönyvi adatok, olyan fájó emlékek, amelyeket az ember elraktároz a többi sérelem közé. Nagyon nagy elégtétel, hogy a szerb fél is elismerte az akkori dolgokat, az ember szívesen látná ugyanezt mondjuk szlovák részről is. Magyarország már régen elismerte és elkezdte feldolgozni ezt a témát, szomszédaink részéről nem tapasztaltuk ugyanezt. Nem tudom azonban, hogy az utca népét mennyire érintik meg ezek a dolgok. Várni kell. Példaként 1848-at szoktam emlegetni: csak valamikor a XIX. század végén jött az a nemzedék, amely felemelte a márciusi ifjakat. Utána viszont mítosz lett, mindenkinek a szívéhez szóló nemzeti azonosságunk része. Ennek a kialakulásához idő kell, időnk pedig van.
