A vajdasági magyarság a búskomorság állapotában van. Vagy legalábbis a Magyar Szó olvasói nincsenek túlságosan ünnepi hangulatban. Pusztán a számokat nézve ugyanis más következtetés aligha vonható le abból, hogy szokásos heti – ezúttal a szilveszterezésre vonatkozó – körkérdésünk három igenlő, és egy nemleges válaszlehetőségéből a válaszadók abszolút többsége (62%) a „nem” választ jelölte be: „nem szeretem a kötelező ünneplést”.
Ugyanakkor, valljuk be, ez az adat némileg csalókának tűnik. Ha csak szétnézünk a saját környezetünkben, azt tapasztalhatjuk, hogy a döntő többség azért mégis, ha máshogy nem, hát otthoni környezetben, ha másként nem, hát a televízió előtt ücsörögve, ha mással nem is, hát éjfél előtt vagy után a távolba szakadt szeretteivel (táv)beszélgetve – de azért valamilyen módon megünnepli az év legvidámabbnak kikiáltott éjszakáját és ébren várja be az új esztendőt. A fenti adat tehát, maradjunk annyiban, valószínűleg sokkal inkább a lelki-, mintsem a valós állapotot tükrözi.
Nézzük az igenlők táborát, akik (nem reprezentatív) közvélemény-kutatásunk szerint még együttesen is kisebbségben vannak. Ezek a számok már minden bizonnyal sokkal inkább megfelelnek a tényleges állapotoknak. A vidékünkre, az itt kialakult szokásokra valóban legjellemzőbb két ünneplési mód a házibuli és a vendéglő. Az talán a divatos szakkifejezéssel élve „modern médiafogyasztási szokásoknak” tudható be, hogy a kettő közül a házibuli győzedelmeskedett. A házibuli ugyanis – maga a kifejezés valószínűleg bennünk, mindannyiunkban ifjúkori nosztalgikus emlékképeket ébreszt – elsősorban a fiatal korosztályra jellemző, azaz arra a generációra, amelyik inkább hajlamos internetes körkérdésekben részt venni, válaszolni. És persze az sem véletlen, hogy közvetlenül mögötte ott van a vendéglőben eltöltött szilveszteri este. Szinte nem is valamirevaló vendéglő, szálloda, kocsma, sőt, helyi közösség és kultúregyesület az, amelyik nem szervez szilveszterezést, és szegénység ide, pénztelenség oda, ezek általában telt házas rendezvények szoktak lenni. És itt még a generációs behatárolás is nehezebb, mert lehet, hogy nagy általánosságban ez inkább a középkorosztályra jellemző ünneplési mód, de fiatalok és nyugdíjasok egyaránt nagy előszeretettel ünneplik közösen, közösségben az újév beköszöntét.
Érdekes kísérlet lenne néhány egymást követő évben feltenni ugyanezt a kérdéssort, majd az adatsort elemezve következtetéseket levonni. A feltételezés ugyanis az, hogy a jelenleg utolsó helyre szorult, legkevesebb szavazatot kapott, „a város főterén, a barátokkal töltjük a szilvesztert” (3%) új, de feltörekvőben levő jelenség. Alig két-három évtizeddel ezelőtt még szinte teljesen ismeretlen fogalom volt ez házunk táján, de mint oly sok minden más, úgy ez a fajta divat is begyűrűzött hozzánk Nyugatról, és elsősorban urbánus környezetekben hódít. Nincs is ebben semmi kivetnivaló, hisz csak egy új dimenziót ad a történetnek, amelynek „filozófiai alapgondolata” az lehet, hogy ne kicsi és zárt, hanem nagy és nyitott közösségben ünnepeljünk. Azaz, legyen az ünnepünk is demokratikus, és osszuk meg azt mindenkivel.
De akár vendéglőben, akár otthon, vagy épp az utcán, az ünneplés legfontosabb motívuma mégiscsak a közösség. Legyen szó város-, vagy falunapról, búcsúról, nemzeti, vagy vallási ünnepeinkről, vagy épp az újévezésről, egyik legfontosabb ősi szükségletünk a közösségbe való tartozás érzése. Legalább olyan elemi szükséglet ez, mint a táplálék bevitele, vagy a testi érintés. Épp ezért ez az elemzés sem zárulhat a műfajra jellemző módon, a logikus és matematikai következtetések levonásával, mert itt ezeknél mélyebb, fontosabb és emocionálisabb dolgokról van szó. Legyünk tehát bárhol és bárkivel, de igenis érezzük jól magunkat és ünnepeljünk! Ne azt, hogy milyen év van mögöttünk (azt hagyjuk), és milyen vár ránk (azt még inkább), mert itt valójában nem erről van szó. Ünnepeljük azt, hogy vagyunk, és hogy közösséghez tartozunk. Ünnepeljük meg önmagunkat.
Boldog új évet kívánunk valamennyi olvasónknak!
