Talán négy vagy öt éve annak, amikor kedvenc tudományos csatornámon, amolyan polgári (vagy éppenséggel kispolgári), karosszékben ülő borzongással néztem azt a sorozatot, amely a globális felmelegedéssel foglakozott, adott esetben azzal, hogy mi történne, ha elolvadna a sarki jég és a világ tengerei egy vagy több métert is megemelkednének. New York példáját vette alapul, bemutatva azt a pusztulást, amelyet a globális felmelegedés további folytatódása jelentene. A jégtakaró olvadása valóban katasztrofális következményekkel jár, elsősorban a tengerpartokra nézve. Először rájuk. Esetükben a legnyilvánvalóbb változás a meglevő élettér pusztulása, még akkor is, ha csak fél métert emelkedik a vízszint. A négyzetkilométerek ezrei válnak már ekkor is a víz martalékává, vagyis tengerfenékké.
A borzongás azért volt hamis, mert azt sugallta, hogy errefelé ugyebár nincsen tengerpart, tehát bennünket az égvilágon semmilyen veszély nem fenyeget. Egy olyan érzés, mint amikor az ember bekapcsolja a rádiót vagy a tévét, hogy meghallgassa mi történik másokkal, sosem velünk vagy közvetlen környezetünkkel. Csak amikor nálunk is elkezdtek jelentkezni a nyári 40 fok körüli hőmérsékletek, és a hónapokon át tartó szárazság, az idei tavaszon meg a másik véglet, vagyis a szűnni nem akaró monszunszerű esőzés, lassan ráébredhetünk, mi sem vagyunk védettek a változásoktól, Földünk éghajlata korántsem olyan állandó, mint sokáig hittük, és ez már nemcsak valaki másra vonatkozik, hanem szó szerint ránk is.
A tengerpartokon levő országnyi lakossággal bíró világvárosok lehetséges pusztulásának vázolása nyilván fejbe kólintja a többséget, s rádöbben, hogy a tengerszint megemelkedése nem egy csendes, lassú folyamat, hanem egy olyan globális változás, amelynek ingája nálunk is éppúgy kileng, mint bárhol a világon. Víz alá is kerülhetünk, vagy akár pusztasággá is válhatunk. És ez nem valahol másutt fog megtörténni, hanem éppen itt és éppen velünk.
A klímaváltozás tehát nem a szomszédban kopogtat, hanem nálunk. Persze, most mindenkinek eszébe jut, hogy valamikor milyen mérnöki pontossággal megalkotott vízelvezető árokrendszerek voltak a falvakban, és hogy első lépésként ezeket kellene felújítani. Ahelyett azonban, hogy észhez térnének azok, akik előtt akár ők, akár mások betemették az árkokat, nem ritka tapasztalat, hogy rajzokat, kataszteri térképeket követelnek arra, hogy előttük az utcán árok létesüljön. A kishegyesi községben az utóbbi hetekben közmunkában éppen ezeket a vízelvezető árkokat próbálják használhatóvá tenni, és az esetet is itt hallottuk. Nevetségesen kicsinyesek és szűk látókörűek tudunk lenni, nemcsak akkor, ha a természetről van szó, hanem akkor is, amikor a szomszédon kellene segíteni. Mondjuk annyival, hogy legalább nem akadékoskodunk.
Az esőzések és áradások után sokszor hangzott el, és hallatszik mostanság is, hogy a természet visszaveszi azt, ami az övé. Más szóval ezek az áradások jelentik a büntetést a két évszázaddal ezelőtt elkezdett és meg is valósított folyószabályozásokért. Részben. A vizek folyása sosem volt egyenletes, nyilván soha nem is lesz olyan, ezek szerint nagyon nehéz igazából kordában tartani a folyókat. Vagyis áradások még akkor is lehetnek, ha történetesen vannak árterek, vagy ideiglenes tározók, és vannak áttörhetetlennek hitt gátjaink. A természettel való harmonikus lét nem ezt jelenti. Nem azt, hogy felkészüljünk a támadások, az áradások, vagy éppen a vízhiány kivédésére. Sokkal inkább annak tudatosítását, hogy a folyóvizek civilizációnk megteremtői. Nem fér hozzá kétség, hogy az első nagy civilizációk, amelyeknek hagyatékát a mai napig mi is ápoljuk, a Nílus, az Eufrátesz, a Tigris, az Indus, a Gangesz, a Jangce, a Mekong vagy az Amazonas mentén jöttek létre. Akár tetszik, akár nem, a folyóvizek teremtették meg civilizációs örökségünket, és talán mégis közelebb kerülnénk a megoldáshoz, ha tudatosítanánk, hogy a természet erői valójában semlegesek, lehetnek civilizációteremtők és lehetnek civilizációrombolók is. Nem kellene abban a tévhitben ringatnunk magunkat, hogy a természetet könnyűszerrel le lehet győzni, és valóban kérdés, hogy harcolnunk kell-e ellene, vagy merőben más megoldások után kell nézni.
