A búza végleg elvesztette piacát, vagy jobban mondva – tekintélyét. És vele együtt a gazdatársadalom is. Mert másként nem értelmezhető, hogy az aratás küszöbén még nincs felvásárlási ár. A felvásárlók, a malmok, az árutartalékok, a minisztériumok, mind-mind hallgatnak. Jól tudják, a búzát a paraszt nem a padlásra viszi, hanem átadja, mert pénzre van szüksége. A felvásárlási ár pedig csak akkor kezd majd kikerekedni, amikor a búzával megrakott pótkocsik begördülnek az átvevőhelyekre, pontosabban akkor, amikor tartalmukat kiürítik a silókban. Mert ekkor már nincs visszaút. Az, aki egyszer átadta a búzáját, úgysem kéri vissza. Erre várnak a felvásárlók. Akkor hát minek rukkolnának ki bármilyen árral?
A paraszttársadalomnak pedig még annyi ereje sincs, hogy egy tisztességes, átfogó tiltakozást szervezzen. Ezt bizonyítják az elmúlt héten tartott marginális jelentőségű megmozdulások, amelyek nem sok vizet zavartak. A termelőket sikerült végleg megosztani. Ahány gazdaegyesület – annyi érdek. A közös minimumról pedig nem tudnak egymás között megegyezni. De minek is egyezkednének, amikor egyesek közülük – nyíltan vagy burkoltan – elkötelezettek az állam vagy a monopolhelyzetben lévő felvásárlók iránt. Hisz köztudomású, vannak parasztegyesületek, melyeknek vezéralakjai az agrártárca fizetési listáján vannak különböző tanácsosi szerepvállalásban.
Jó kifogás sosem rossz. Tudni kell ugyanis, hogy vannak emberek, akiket cselszövésért fizetnek, azért, hogy eredeti „magyarázattal” szolgáljanak, hogy miért nem kell a búza. És teszik ezt évről évre. Az eddig hangoztatott érvek listája: az átmeneti tartalékok magasak, a malmok még a tavalyi búzát sem tudták értékesíteni…, nincs kereslet, nincs kivitel, túltelített a piac, mindenhol a világon jól termett a kenyérgabona... Vagy: a búza minősége kimondottan rossz... És a nyilvánosságnak mindezt maradéktalanul el kell hinnie. Pedig jól tudjuk, hogy a nálunk termesztett kenyérgabona a Nyugat-Európában termesztetthez viszonyítva kimondottan jó minőségű. Mert ott inkább az éghajlati viszonyoknak megfelelően puha búzát termesztenek. Vagy egy másik példa: néhány évvel ezelőtt szivárgott ki, hogy a nálunk „rossz minőségű” kenyérgabonát a leleményes kereskedők potom áron felvásárolták, és a fekete-tengeri raktárakba szállították. Néhány hónap múlva azonban ugyanazt a búzát kiváló minőségű amerikai kenyérgabonaként visszaszállították az országba. Szerbia a korlátlan lehetőségek országa.
A kiadós esőzések már eddig is elemi csapás méretű károkat okoztak a mezőgazdaságban. A termelők az agrártárca, azaz a kormány, a tartományi mezőgazdasági titkárság, a Vajdaság Vizei Közvállalat reagálását várják, a most (is) annyira szükséges támogatást. Várhatják. Nem történik semmi. Pedig létezik a károk szanálására létrehozott alap, hogy belőle enyhíthessenek a gazdák gondjain. Ha azonban a gazdák nem kérnek, nem is kapnak, az állami költségvetésnek nevezett feneketlen hordó pedig elnyeli még azt is, amire a termelőknek törvényes joguk van.
A tőzsdei helyzetelemzők szerint a búza iránti kereslet azért csökkent, mert a tavalyi termésre nem találtunk vevőt, nem exportáltuk kellő időben. Pedig még a télen több helyről is figyelmeztettek, ha rövid időn belül nem kezdődik meg az export, bizony gond lesz nemcsak a kenyérgabona felvásárlásával, hanem raktározásával is. Ez be is igazolódott. Most már az sem változtat a helyzeten, hogy az idei aratás minden idők egyik legszerényebb vetése után következik. Országos szinten mindössze 484 000, míg Vajdaságban 248 000 hektárt vetettek a termelők. A kenyérgabona iránti keresletet, az ár növekedését még az sem fokozta, hogy a becslések szerint Vajdaságban több tízezer hektár búza van víz alatt, és hogy a belvizek miatt az arató-cséplő gépek nem tudnak majd bemenni a parcellákra.
Ilyen körülmények között kezdődött meg a licitálás. A búza felvásárlási árával kapcsolatos erőpróba, melyben a termelők, úgy tűnik, alul fognak maradni. Valójában a tavalyi többlet és a tavalyi búza rossz minőségéről folytatott vitákkal azt szerették volna elérni, hogy a termelőket jó előre felkészítsék: bizony ne számítsanak magas felvásárlási árra. De még csak a termelés költségeit fedező árra se. A köztársasági gabonaalapban úgy látják, hogy az idén az aratás pillanatában egy kilogramm kenyérgabona legfeljebb 9-9,50 dinár lehet, a termelők ugyanakkor a 14-15 dinárt tartják elfogadhatónak, a tartományi szövetkezeti szövetség szerint a termelési költségek alapján a búza árának minimálisan 17 dinárnak kellene lennie... a tőzsdén pedig nincs kereslet. Gondolják, hogy az aratás küszöbén mindez véletlen?
Senkit sem aggaszt, hogy lesz-e elegendő kenyérgabona a következő évig az országban. Eddig azt állították, hogy az átmeneti tartalékok félmillió tonnát tesznek ki. Az utóbbi napokban azonban egy másik szám kerekedett ki. Sokkal szerényebb, mint az elsődlegesen megjelentetett: mindössze 200 000 tonnára, vagy még kevesebbre saccolják az ország búzatartalékait. Mindegy. A búza így se, úgy se kell. De ez csak a látszat. A fenti adat csak ködösítésre jó.
Végezetül néhány szó az agrártárca első emberéről. Az elmúlt napokban nagylelkűen kínálgatta a parasztoknak azt a lehetőséget, hogy a közraktárakba helyezzék a termésüket, s majd akkor adják el, amikor jobb ára lesz. Közben arra is noszogatta őket, hogy a terményért remélt fizetésük helyett vegyenek fel kölcsönöket. Vajon saját magából indult ki a miniszter? Vajon fölveszi-e minden hónapban a miniszteri fizetését? Vagy hitelből él?
